A politika első kérdése a hatalom problémája. Ki gyakorolja a hatalmat, milyen módon, kinek a nevében? Úgy tűnik, jól tudja mindezt Tamás Gáspár Miklós is, ezért intéz nyílt levelet a jobboldalhoz, talán azt feltételezve, hogy az általa fasizmusnak nevezett jelenséget elsősorban a kormányzati pozícióba kerülő konzervatív jobboldal képes megfékezni.
Tamásnak a magyar konzervatív erőket szalonképesnek beállító passzusait természetesen nem lehet a jobboldal iránti engedményként értelmezni, éppen ellenkezőleg, az egész cikk a filozófiai problémák jellegzetesen progresszív, liberális megközelítéséről árulkodik. S éppen ezért a szerző elméleti kisiklásai sokkal érdekesebbek, mint éles elméjű meglátásai.
Mi tehát TGM pozíciója? Önértelmezése szerint „az egyedül autentikus baloldal” szószólója, kívülről nézve azonban ez a pozíció a jelenlegi politikai térben – legalábbis Magyarországon – nem létezik, vagy megengedő módon fogalmazva: súlytalan. Sokkal inkább egy értelmiségi attitűd, a Nyugaton is elsősorban eldugott egyetemi tanszékekre szorult intellektuel baloldal, az elméletileg abszurd, gyakorlatilag mégis létező proletár yuppie magyar hangja.
A proletár yuppie demokratának állítja be magát, de megveti a „posztfasizmus iránt vonzalmat tápláló lecsúszott, deklaszszálódó alsó középosztályt”. Elméleti igénnyel újrafogalmazza a pénz „lényegét”, de nem utasítja el a nagyvilági életmódot. Filozófiailag művelt, a baloldal kiskátéja a kisujjában van: cikkei hemzsegnek az idegen kifejezésektől és az exoterikus filozófiai hivatkozásoktól, mégis trágár közhelyeivel igyekszik megragadni és leírni a valóságot. Filozófusként gondos határvonalat húz az „eredeti” és a „posztfasizmus” között, majd mindezt félretolja, hogy a folyamatosság tételét igazolja. Nem véletlenül zavarja a posztfasizmusra is jellemző „modern magaskultúra és a modern értelmiség elleni gyűlölet”, politikát akar ugyanis csinálni, de undorodik a politikusoktól – íme, a par excellence baloldali értelmiségi pozíciója. Az európai parlamenti (EP) választások után a Hírszerző internetes portálnak nyilatkozta: „Nem gondolom, hogy Angela Merkel jobb fej lenne, mint a magyar politikusok. Unalmas, középszerű senki. Ott van Sarkozy és Berlusconi. Ezek sötét, rasszista, provinciális, ostoba, begyepesedett, pitiáner, műveletlen, anális-retentív politikusok.”
A Magyar Nemzetben közölt nyílt levél címzettje sem egy kormányra készülő politikai párt (a Fidesz), hanem a lelki társának és szövetségesének gondolt felvilágosult konzervatív magyar értelmiségi. TGM ugyanis úgy gondolja: az értelmiségé a hatalom.
Ezért aztán nem is igazán érdekli a fasizmus a politikában. Ezért empatikus, és ezért felületes, készséggel elismeri az antifasiszta túlzások jelenlétét (amit sajnálatosnak tart), elismeri azon bűnöknek a katalógusát, amelyekre „nincs mentség”. Mindezt persze nem tenné, ha a fasizmust a politikai tagoltság, azaz a megkülönböztetés kérdéseként kezelné, s maga is a politikai tér szereplőjeként értelmezné. A fasizmus a politikában problémája ugyanis elsősorban azt jelenti, hogy milyen politikai program, milyen pártpolitikai tevékenység, milyen politikai törekvés jelenik meg a politikai diskurzusban mint önmeghatározás vagy mint stigmatizáció. Ha a kérdést így tesszük fel, akkor könnyen belátható, hogy ma nincs olyan számottevő politikai erő, amely a „kik vagyunk?” kérdésre azt válaszolná, hogy „fasiszták vagyunk”. Az ellenségképzés demarkációs vonalai pedig nagyon is ingatagnak mutatkoztak az elmúlt időszakban. A szocialisták szemszögéből nézve, ha a politikai logika azt kívánta, akkor a Fidesz szőröstül-bőröstül került át a „szalonképtelen” erők táborába, az EP-választások után azonban, mint láttuk, a Jobbikkal szemben már a Fidesz is a demokratikus parlamentáris pártok címkéjét kapta. A démonizálás, a másik rossz színben való feltüntetése stb. a politikusok legitim eszköztárának részét alkotja. Ez azonban nem érdekli Tamást, ezért megértő a Jobbikkal kapcsolatban is, hiszen kész elismerni, hogy Ausztriában, Dániában és Hollandiában erősebb a szélsőjobb, mint Magyarországon. Ezért nem vizsgálja, hogy vajon létezik-e szervezett politikai erőként az, akinek levelét szánta, vagyis a magyarországi konzervatív jobboldal.
Minket viszont az is érdekel, amit a proletár yuppie elhanyagol. A Jobbik sikere mögött ugyanis többek között a következő tényezők állnak. Megítélésem szerint jelentős mértékben egy radikális kormányzati gyakorlat, a „totalitárius gyurcsányizmus” hívta életre. A radikális kormányzati gyakorlatnak alárendelődött baloldali politika nemhogy válaszokat nem adott, de még a releváns kérdéseket sem tette fel a valóságos problémákat illetően, ennek egyik következménye a növekvő elszegényedés, a romaprobléma éleződése és testközelisége. Mindez összekapcsolódva az elitellenesség pozíciójával, az asztal alá söpört kérdések néven nevezésével jelentős választói csoportot mozgósított. A Jobbik nemcsak a rendszerváltás veszteseit szólította meg hatékonyan, hanem identitást és a cselekvés lehetőségét kínálta fel az újat kezdés katarzisából kimaradt ifjúságnak. A Jobbik azonban kétségtelenül a fenyegetés rémét is magában hordozza, és éppen ezért a zsidó- vagy romakérdésben elfoglalt pozíciójának radikalizmusa egyben korlát is. A fenyegetésre viszont van megoldás: jól kell kormányozni. A jó kormányzás – mivel lényege a mérték megtalálása, a „vagy”-ok „és”-re cserélése – elveszi a radikalizmus élét, ráadásul a kormányzóképességnek vannak feltételei (itt is világosan megmutatkoznak a radikális pozíció korlátai). Mert ha igaz az, hogy kormányozni csakis középről lehet, akkor a Jobbik előretörése egyben politikai kényszerként is hat a jelenleg egyetlen kormányzóképes erőre, a Fideszre: a radikális párt által kanalizált problémákra centrista pozícióból kell majd kormányzati, azaz felelős politikai választ adnia.
Ha viszont a jelenlegi-jövőbeni Fidesz a „közép”, ez egyben azt is jelenti, hogy a szocialista (–szabad demokrata) kormány szélsőség. Szélsőség, mert nem bírja a demokratikus többség támogatását, és mert a demokratikus parlamentáris intézményeket paravánnak használó kormányzati gyakorlatával éppen hogy a demokratikus politika előfeltevéseivel számolt le. A közép politikája tehát elutasítja az eszközhasználat radikalizmusát. De tegyük hozzá, a Fidesz nézőpontjából szélsőség lenne, ha létezne, nemcsak a TGM által vizionált fasiszta párt, hanem TGM szektája, a Proletár Yuppie-k Pártja is. Mivel azonban szervezett politikai erőként sem az egyik, sem a másik nem létezik, így az ő pozíciójuk nem is szélsőséges, hanem egyenesen irreleváns a politikai tagoltság szempontjából.
Mitől fél tehát TGM, és mi váltja ki mégis felháborodását (a fent említett interjúban a Jobbikot „provinciális, ostoba, népellenes szar”-nak nevezi)? Azt állítom, hogy a fasizmus mint szellemi zűrzavar foglalkoztatja. Hogy például Hollandiában erősebb a szélsőjobb, mint nálunk, az valójában nem mentség, mert Európa is beteg: a fasizmus térnyerése a „hanyatló, zűrzavarba süllyedő, politikailag tehetetlen Európa sajátossága”. Egyetértek Tamással annyiban, hogy a Nyugat elvesztette korábbi magabiztosságát, ezáltal viszont – s itt már eltér kettőnk helyzetértékelése – a progresszió ígérete került válságba. Mert a probléma valóban a totalitarizmus (ne feledjük, hogy a totalitás metafizikai fogalom). De nem a posztfasizmusok totalitarizmusa (TGM maga írja, hogy „a mai posztfasizmus… nem totalitárius), hanem egy gondolkodásmód, a progresszió elveit valló, Kelet-Európában nagyrészt marxista gyökerű, gnosztikus, a mértéket elvesztő liberalizmus a probléma. A minden kérdést a maga képére alakító, mindent magába szívó, az alternatívák létét tagadó és még mindig hatalmi helyzetben lévő progresszió – Voegelin kifejezésével élve – kérdéstilalom alá vonja saját előfeltevéseit, azaz nem engedi, hogy rákérdezzünk az alapvető premisszákra. Politikailag ez azt jelenti, hogy a hatalmat gyakorlók totális módon ellenőrzésük alatt kívánják tartani a valóságot. A válság pedig abban áll, hogy a valóság ellenáll.
Ezzel azonban a relativizmus uralma is csődöt mondott. Van mércénk, és nem félünk használni. Mert a dolgokat nevükön lehet nevezni. Van nemes és alantas, kiváló és hitvány, van igazság és hazugság. Ebből a szempontból érdemes újragondolni a mottóul választott helyzetleírást: a totalitarizmus és a liberalizmus nem egymás ellenfelei, a két szellemi mozgalom a frontvonal ugyanazon oldalán áll. S míg a politikai megosztottság dimenziójában kivitelezhető a „közép” elfoglalása, ez szellemi téren nem lehetséges. Újat kezdeni csak úgy lehet, ha kilépünk: ki kell lépni a gnosztikus liberalizmus totalizáló idiómájából. Kilépni pedig csak úgy lehet, ha hátralépünk, mert nem lehet folyamatosan újat kezdeni. Mert kétségünk sem lehet, nemcsak az identitását a radikális politikai mozgalmakban kereső fasiszta „frontharcos”, de a liberális köntösét ledobó proletár yuppie is ugyanannak a szellemi kalandnak a részese; ami miatt pedig a fasiszta elfogadhatatlan a proletárnak, az nem az irány, hanem a nívó.
Míg ők ott állnak a végnél, mi ott állunk a kezdetnél.
Láttuk, a „magyarországi konzervatív jobboldal dilemmáját” nem a fasizmus problémájának megválaszolása (ahogy azt TGM feltételezi), hanem a jó kormányzás gyakorlata oldja meg. Ha jól értjük TGM logikáját, abban viszont igazat adunk neki, hogy a politika legalább részben szellemi feladat. Ebből a szempontból a kultúrpolitika fontosabb, mint a gazdaságpolitika. Mert a szellem párlata így is, úgy is lecsapódik a kormányzás gyakorlatában.
Méltányolásképpen: a progresszió eredményei azért nem múlnak el nyomtalanul.
Ha majd évek múlva gyermekeink felkeresik a Progresszió Múzeumát, megmutatjuk nekik a kiállítóterem fénypontját, az üres ruhásszekrényben pőrén szorongó proletár yuppie ábrázatát. Elmondjuk nekik, hogy a Progresszív Szekrény már nem tölti be funkcióját: korábban átöltözőszobaként szolgált, de a felvilágosodás boleróját, a marxizmus felöltőjét, a liberalizmus köpenyét és a fasizmus kényszerzubbonyát már mind elkoptatták. Majd megvárjuk, hogy a teremőrök, mint egy csörgőt, újra és újra felhúzzák a proletár yuppie viaszbábuját. A báb sipítja majd: „sötét, rasszista, provinciális, ostoba, begyepesedett, pitiáner, műveletlen, anális-retentív politikusok”. Lábánál sírkőként szolgáló tábla, rajta a felirat: „Emlékezzetek a kezdetekre!”
origo.hu
Robbanásveszély a nyári utakon? Csak a guminyomás miatt!
