A társadalmi újraszerveződés kényszere

Az elmúlt években a kormányzati hatalom alapjaiban rombolta le az ország mindenféle gazdasági potenciálját, aminek következtében lassanként szinte valamennyi állampolgár végképp reménytelen helyzetbe került. A mostani hatalmi elit csaknem kizárólag a gazdasági előnyökkel együtt járó hatalom megtartásában érdekelt. Amíg ugyanis legfeljebb csak szóban jutnak el az állam gazdaságpolitikai szerepének növeléséhez, s a pénzpiaci mozgásokban változatlanul az önelvűség érvényesül, addig valódi értékrendváltozásról nem érdemes beszélni. S csakugyan cáfolhatatlan, hogy a végóráit élő politikai elit semmiféle megújulásra nem képes, mert a korábban látszólag bevált társadalom- és gazdaságműködtetési gyakorlat egyszerűen reformálhatatlan. Annak ellenére is, hogy a közkeletűen balliberálisnak nevezett intézmények mindmáig az írott és hallható sajtóban, a könyvkiadásban és -terjesztésben, a nemzetközi kapcsolatokban döntő szerepet játszanak, s túlsúlyuk mindent meghatároz. De ami ennél fontosabb, az annak felismerése, hogy a piacgazdaság neoliberális modellje visszavonhatatlanul kudarcot vallott. És nem pusztán azért, mert a legszegényebb és a legvédtelenebb társadalmi csoportokat sújtotta, hanem sokkal inkább azért, mert a társadalmi igazságosság megteremtésének a látszatától is távol állt.
Ugyanakkor az előbbi eléréséhez valóban szükség lenne a foglalkoztatási ráta radikális növelésére, illetve ezzel a különféle társadalmi csoportok közötti szélsőséges és tartós különbségek mérséklésére. Vélhetőleg az állampolgárok gazdasági mobilitásának felgyorsulásának következményeként mindenképp mérséklődne részint a tartós munkanélküliségben megnyilvánuló, részint a reményvesztett állástalanságként rejtve maradó szerkezeti munkanélküliség. Így aligha lehetséges más társadalompolitikai cél, mint a foglalkoztatás mindenáron való bővítése, hiszen ez utóbbi elérése és a társadalmi igazságossághoz való közelítés között mind rövid, mind hosszú távon korreláció áll fenn. Ám amíg a munkát terhelő járulékok hazánkban kiemelkedően magasak, s nem csökkennek a terhek, az adóreform átrendezéséről kár is beszélni. Mint ahogyan a hétről hétre mélyülő munkanélküliség korántsem tartható kordában a nagyvállalatok támogatásával, hiszen a baj a fogyasztás nagymértékű csökkenése, a mindennapi közszükségleti cikkek árának növekedése. Főként olyan munkahelyeket kellene teremteni, amelyek az ország vagyonát növelik, vagy élhetőbbé alakítják a környezetet, de ezeken a területeken sincs változás.
Végtére azért is elkerülhetetlen a társadalmi újraszerveződés megindítása, mert ahogyan növekszik a végképp lecsúszott vagy az állandó bizonytalansággal küzdő csoportok száma, úgy nő a családok egzisztenciális fenyegetettsége. A fogyasztás drasztikus csökkenése a piac megállíthatatlan összehúzódását jelenti, ami mellesleg ismét csak a foglalkoztatás visszaszorulásával jár.
Miként szintén cáfolhatatlan, hogy az átlagos bérszínvonal a fejlett nyugat-európai országokénak jószerével az egyötödét sem éri el. De azért is szükség van a társadalmi újraszerveződésre, mivel amíg nincs kapcsolat a gyermekvállalási kedv és a családpolitika hosszú távú kiszámíthatósága, még kevésbé biztonsága között, a jelenlegi adómódosítások sehová sem vezetnek. S nincs még egy ország, ahol úgy kezelnék a válságot, hogy a családokat minden szempontból lehetetlen helyzetbe hoznák, s ennek következtében a gyermekes családok százezrei süllyedhetnek az egyre kilátástalanabb nyomorba. Ha viszont a gyermekes családok fogyasztása ennyire szűkül a családi pótlék, a gyermekgondozási ellátások, a lakáscélú támogatások területén, az elkövetkezendőkben semmi jó nem várható.

A szerző szociológus, egyetemi oktató