Amerikai vakmerőség

Nem lesznek ott az iráni diplomaták az amerikai külképviseletek függetlenség napi (július 4-i) rendezvényein. Egyelőre ez a közvetlen veszteség érte a teheráni demonstrációk nem éppen kesztyűs kézzel történő kezelése miatt az amerikai–iráni kapcsolatokat, bár hozzá kell tenni: a három évtizede először küldött amerikai meghívókra állítólag amúgy sem érkezett eddig iráni válasz. Bár az amerikai követségi partik kihagyása aligha árnyékolja be teljesen a kétoldalú kapcsolatok újraélesztésének perspektíváját, mindez rávilágít, hogy ma nagy fába vágja a fejszéjét, aki úgy az Egyesült Államokban, mint Iránban a közeledést szorgalmazza. Ha ugyanis bekövetkezne, az alapvető hangsúlyeltolódást vonna maga után a térséget a világ legerősebb hatalmához kötő viszonyrendszerben, ami belátható módon nem váltana ki kitörő lelkesedést a térségi játszma valamennyi szereplője körében, amelyek a harmincéves status quo, azaz a „mollák uralta, gonosz és elszigetelt” Irán fenntartásában érdekeltek. Nem mellesleg az energiakincs a kérdést globális szintre emeli.
Ma már nehéz megérteni, hogy miről is van szó, így vissza kell ugrani az időben az 1945 és 1979 közötti időszakra, amikor az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese a térségben bizony a sahok Iránja volt, nem pedig Szaúd-Arábia és nem is Izrael. Ezt a stratégiai pillért ütötte ki az iszlám forradalom az amerikai hidegháborús szövetségi rendszer építményéből, pont abban az évben, amikor a szovjet csapatok bevonultak a szomszédos Afganisztánba. A követségi túszejtést, a Carter-kormányzat kudarcba fulladt mentőakcióját a hivatalos kapcsolatok teljes felfüggesztése követte napjainkig. Az évtizedes kötelékeket azonban nem lehetett egy csapásra elvágni. Az Irakkal vívott háború kulisszái között zajló tankerháború, az öbölbéli közvetlen amerikai–iráni fegyveres összecsapások ellenére titkos akciókkal az Egyesült Államok (és bármennyire furcsa, Izrael is) juttatott fegyvereket Teheránnak a nyolcvanas években. Paradox módon a sah bukását és az iszlám forradalmi államhatalom önemésztő tombolásait (az iraki támadás közepette amerikai kiképzésben részesült tisztek százait végezték ki megbízhatatlanság miatt) követő emigrációs hullám is a kötelék fennmaradását segítette elő, mintegy várván a pillanatra, amikor ismét hivatalos szintre emelkedhet.
Míg Irak lerohanását követően sokan Irán megtámadását prognosztizálták, a valóságban az Obama-kormányzat hatalomra kerülésével beköszöntött külpolitikai váltás egyik célját az adhatja, hogy megpróbálja Iránt visszakapcsolni a nyugati világ gazdasági-biztonságpolitikai rendszerébe, egyéni módon ugyan, de nem teljesen különbözően attól, ahogy Törökországgal sikerült egy másik kontextusban. Megmaradna Irán regionális, részben „öntörvényű” középhatalmi jellege, de az ország kelet felé zárna, legyen szó a feltörekvő Kína energiaéhségéről vagy Oroszország energiapiaci törekvéseiről. A nagy stratégiai ellenérdekeltek mellett a távlati közeledést ellenségesen nézhetik a zsidó államból is, attól tartva, hogy a több Teherán automatikusan kevesebb Tel-Avivot jelent majd Washingtonban.
Könnyen belátható, hogy ha komoly is a stratégiai szándék, annak gyakorlatba ültetése roppant ellenállásba ütközhet. Ráadásul most kerül sor Teherán legsúlyosabb utcai zavargásaira egy ellentmondásos elnökválasztást követően, melyre az emberi jogokra „oly érzékeny” Washingtonnak nem illene közeledéssel reagálnia.