Értékesítésre váró tógazdaságok:
– Balatonlelle: a tógazdaság Siófoktól nyugatra 35 kilométerre helyezkedik el, Balatonlellétől déli irányban, Irmapusztán. Önálló gazdálkodásra alkalmas, körtöltéses, komplett kiépítettségű, teljes üzemű termelőegység. 9 tó, 11 teleltető, 11 ívató, összesen 270 hektár.
– Buzsák: a tóegység Siófoktól 70 kilométerre délnyugatra helyezkedik el a Buzsák, Lengyeltóti és Öreglak községek által határolt külterületen. A tavak völgyzárógátasak, illetve két kisebb tó hossztöltéses. A tavak gravitációsan lecsapolhatók, az elfolyó vizet a Keleti-bozót szállítja a Balatonba. 4 tó, 13 teleltető, összesen 138,3 hektár.
– Fonyód: a tóegység 65 kilométerre Siófoktól nyugatra, Fonyód község területén helyezkedik el, közvetlenül a 7-es műút mellett. Ismertebb neve zardavári tóegység. Tápláló vízfolyása a Keleti-bozót csatorna, amely összeköttetésben áll a buzsáki tavakkal. 3 tó, összesen 133 hektár.
– Mórichely: a Nagykanizsához tartozó Miklósfa község közigazgatási területéhez tartozik, a tavak a terepadottságoknak megfelelően
hossz-, illetve kereszttöltésesek. A tórendszer táplálója a Bakónaki-patak és a Szaplányosi-határárok. A tavak vízbetáplálása és lecsapolása a Bakónaki-patak felé teljes mértékben gravitációsan történik. A tórendszer műszaki állapota teljes értékű. 9 tó, összesen 239 hektár.
(Forrás: Balatoni Halászati Zrt.)
*
Fórumbejegyzések balatoni horgászoktól:
– Itt már keszeg sincs. Bérletet vettem a kedvenc halastavamra, és minden héten egyszer 120 kilométert autózok, hogy legyen valami. (2009. május 23.)
– Aki mindennap pecázott négy-öt órát különféle időpontokban, az fogott háromtól kilenc kilósig. Ilyen ember egy van a tanyán… Én is szinte mindennap próbálkoztam. Március óta négy darab pontyot fogtam, a legnagyobb 4,7 kilós volt. Ez azért elég gyenge. Amúgy jó időben napoznak a sekély vízben, de semmilyen csalira nem mozdulnak rá. Gondolom, éjjel vagy hajnalban esznek, mert a kaja eltűnik. (…) Szóval vannak ott pontyok (nem sok), de nagyon nehéz megfogni őket. Én örülnék, ha a nádban lehetne szép bodrikat, karikákat fogni, de sajnos nem megy. Pontyért meg úgyis elmegyek a halastóra kéthetente. (2009. május 31.)
– Tegnap hatan unatkoztunk a nádban este kilencig. Senkinek nem volt kapása öt óra alatt. A Balaton nem horgásztó. (2009. június 5.)
– A móló és a strand közti területről (kb. 150 m) 50 darab pontytetemet szedtek ki a halászat emberei. Az összes azonos nagyságú volt, és csak kizárólag ez a halfaj. Csak nem valami eltalált telepítésből származhattak? (2009. június 11.)
– Nálunk (Almádi) sajnos katasztrofális a helyzet. Nagyon kevesen járnak ki pecázni. Pontyfogással már csak kevesen próbálkoznak. Keszeg alig-alig jön. Azt hiszem, az idén sokan átgondolják újra ezt a balatoni horgászatnak nevezett nyűglő dést… (2009. június 15.) (Forrás: víz-part.hu/forum)
Két megtermett busa. Mindössze ennyi zsákmánnyal tér vissza kedd délután a siófoki kikötőbe a Balatonboglár nevű halászhajó. A személyzet azt mondja, a korábbi fogásokhoz képest kevés a hal mostanában. Pedig mások meg éppen azt panaszolják, annyi a busa a tóban, hogy már kiszorítja a többi halat természetes élővilágából.
Kátai János és Bogdán Gábor évek óta a Balatoni Halászati (BH) Zrt. alkalmazásában állnak.
Nem tudják, hatással lesz-e sorsukra az állami cég szétbontása, vagyonának kiárusítása. Annyit mondtak nekik, csak dolgozzanak tovább, mint eddig.
Fizetésük nem éri el a hetvenezer forintot, ehhez jön még a kifogott halak kilója után huszonkét forint pótlék. Az állandóan változó beosztás mellett nehezen jut idő másra, de azért szeretik munkájukat, a magyar tengeren dolgozni nagy szabadságérzetet ad.
Miközben beszélgetünk, a két tizenöt kiló körüli busát öttonnás hűtő-teherautóra teszik, majd elszállítják. A kocsi a körjárat alatt máshonnan is felszedi az esti fogást, és a halfeldolgozó üzembe szállítja. A közelben működik a BH Zrt. halboltja, a ponty kilóját egy ezresért árulják, de délután négykor már csak a pultot mossák. Ilyenkor csupán csomagolt tengeri makrélát lehet kapni itt, húsz méterre a Balatontól.
Kereskedelmi célú halászat különben nem is zajlik jelenleg a tavon, úgyhogy az éttermekben balatoni jelzővel ellátott ponty, süllő eredete sok esetben finoman szólva is kétséges.
*
Az MTI 2009. május 22-én, pénteken kelt híre szerint „megtartotta utolsó közgyűlését a régi értelemben vett Balatoni Halászati Zrt., ahol döntöttek arról, hogy a cég eddigi feladatkörének egy részét új, bejegyzésre váró társaság, a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. viszi tovább – tájékoztatott Suchman Tamás, a cégben vagyonkezelői jogokkal bíró Balatoni Fejlesztési Tanács elnöke”. A hírből kiderül az is, „a Balatoni Halászati Zrt. tovább működik, de megváltozott feladatkörrel; a kereskedelmi tevékenységgel, a tógazdaságokkal és a halfeldolgozó működtetésével foglalkozva”. A hangsúly itt a „foglalkozva” szón van. A tudósítás így folytatódik: „a megalakuló nonprofit társaság feladata a jövőben kizárólag a Balaton mint nemzeti kincs élővilágának és biológiai egyensúlyának megőrzése, valamint a sporthorgászat és horgászturizmus feltételeinek megteremtése lesz.”
Május 25-én, hétfőn aztán így ír a távirati iroda: „a Balatoni Halászati Zrt. értékesítésre kínálja fel a tógazdaságokat, a halfeldolgozó üzemet, a halfeldolgozáshoz és kereskedelmi tevékenységhez kötődő eszközöket, amelyek bevételéből teljes körűen rendezi kötelezettségeit”.
Mivel nem ugyanazt jelenti a foglalkozni valamivel és az értékesíteni valamit, Suchman Tamáshoz fordulunk magyarázatért, mondaná meg, három nap alatt miért változtak meg gyökeresen az elképzelések a cég jövőjét illetően. Ám a munkatársával való egyeztetést követően hiába küldjük el kérdéseinket írásban, válasz nem érkezik.
Hogy miért létfontosságúak ezek a tavak a balatoni halászat szempontjából? Zákonyi Botond, a különféle televíziós műsorokból ismert horgász-szakújságíró szavai szerint a Balaton lényegében körbe van betonozva, korábbi ívóhelyeit elveszítette. Ez azt jelenti, hogy a Balatonban ma már nem lenne elegendő hal, ha nem telepítenének folyamatosan utánpótlást a tóba.
És hogy mennyit, erről törvény is rendelkezik: az állam évente köteles 350 tonnányi pontyot juttatni a Balatonba.
Amennyiben eladják az állami tulajdonban lévő halgazdaságokat, az azt jelentheti, hogy a vevők nemcsak halastavakat, hanem biztos piacot is vásárolnak maguknak.
Ki fizeti a révészt?
Varga László, a Balatoni Halászati Zrt. cégvezetője megérti az aggodalmaskodókat, akik azt állítják, hogy a vagyongazda éppen az aranytojást tojó tyúk levágására készülődik. A korábbi évek számainak ismeretében elárulja, a tógazdaságok önmagukban eddig is nyereséget termeltek, ezáltal csökkentették a zrt. veszteségét. A társaság egésze jórészt a közfeladatok ellátása miatt termelt veszteséget, magyarázza Varga László, hiszen az ökológiai célú halászatból (állományszabályozó szelektív halászat), a halállomány őrzéséből vagy éppen a rendkívüli helyzetek felszámolásából nem lehet profitot termelni. Ezek nélkül azonban a horgászat és a turizmus nem működhetne a mostani színvonalon, elvégre a vendégek aligha szeretnének harminckilós busatetemek között úszkálni.
S hogy miből lesz jövőre pénz a bevételt jelentő tavak kiárusítása után?
Mint a vezető mondja, az elmúlt évek alatt a Balatoni Halászati Zrt. jelentős adósságállományt halmozott fel, amely elérte az 1,2 milliárd forintot. A tulajdonos által meghozott súlyos döntések ennek a negatív folyamatnak igyekeztek gátat vetni azzal, hogy a privatizációs folyamat végén remélt megtérülés fejében átvállalta a BH Zrt. adósságállományát, elkerülve ezzel a súlyosabb és jelentős vagyoni veszteséggel járó felszámolási helyzetet. A bevételi oldalt a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. szakembergárdájának közreműködésével, a jövőbeni tulajdonosi jogokat gyakorlókkal vállvetve kell megtervezni, a működéshez szükséges pénzt pedig a költségvetés terhére, akár normatív támogatás formájában muszáj megszerezni – hangzik a szakszerű válasz.
Varga László hozzáteszi azt is, hogy eddig 340–360 forintból elő lehetett állítani a hal kilóját, ha viszont kívülről kell beszerezni az állományt, az ár 800 forintra vagy annál is magasabbra emelkedhet. Ez 350 tonna esetén körülbelül 160 millió forint különbözetet jelent évente, s akkor még nem is számoltunk az egyéb bevételek, például a tavakon való horgásztatás kiesésével. A későbbiekben természetesen meg kell szüntetni a kiszolgáltatottságot. Ez leggyorsabban kiváló genetikai tulajdonságokkal bíró, a Balatonban őshonos és szaporodni képes pontyfajtát előállítani tudó termelőkkel kötött termeltetési szerződéssel lehetséges. A jövőben viszont a Balatonban, a Kis-Balatonban és az időszakos vízborítottságú berkekben is meg kell valósítani a természetes szaporításokat és halneveléseket az erre kialakított halbölcsők és egyéb technológiák fejlesztésével – fogalmaz a cégvezető.
Emellett nagy kérdés, teszi hozzá, hogy „ki fizeti majd a révészt”, vagyis mi lesz a tógazdaságok munkatársaival. A zrt. eddig 170 embert foglalkoztatott, közülük körülbelül ötvenen kerülnek át a nonprofit zrt.-be, a fennmaradó 120 alkalmazott sorsa azonban jórészt a tavakat privatizáló vállalkozókon múlik. Igaz, Varga szerint a BH Zrt. tulajdonosainak is kötelezettségük lenne, hogy gondoskodjanak a jövőjükről. Kátai János és Bogdán Gábor számára talán megnyugtató lehet, hogy a Balatonon dolgozó ma már csak alig tíz halász munkájára a jövőben is biztosan szükség lesz.
Zákonyi Botond, aki a balatoni halászat történetének alapos ismerője, és ebben a témában pár éve könyvet is publikált, szintén aggodalmait hangoztatja. A „vagyonstruktúra átalakításakor” szerinte is egyértelműen a tógazdaságok értékesítése a fő cél.
Szép vizekről van szó, némelyiken horgásztatás is zajlik, környéküket erdők borítják. Furcsa, mondja Zákonyi, hogy úgy tekintenek ezekre az értékekre, mint pénznyelőkre, holott ha nem lennének nyereségesek a hallal foglalkozó vállalkozások, akkor nem nyílnának úton-útfélen horgásztavak.
Zákonyi úgy fogalmaz: semmi nem indokolja az értékesítést, hacsak nem az, hogy így egyenlítsék ki a cég tartozásait. Ám annyi bizonyos, hogy ez csak ideig-óráig jelenthet megkönnyebbülést a zrt. számára.
A piacon ráadásul nincs elegendő hal. A Balatonra látogatók bosszankodva tapasztalhatják, hogy a parton többnyire csak tengeri hekket árulnak, sült balatoni keszegnek nyoma sincs. A horgászok is arra panaszkodnak, alig van kapás, szinte eltűnt a hal a tóból.
Szaporítók
A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. fővárosi központja közlékenynek mutatkozik a halászati cég szétdarabolását illetően. Száraz Gábor kommunikációs irodavezető megerősíti, a BH Zrt.-ből kiválással várhatóan még ebben hónapban, vagyis 2009 júliusában létrejön a száz százalékban állami tulajdonú Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt., amely utódlással továbbviszi a halászati jogot, ellátja a közszolgáltatási feladatokat, biztosítja a horgásztatást és a horgászturisztikai szolgáltatásokat, közreműködik a Balaton ökológiai állapotának megőrzésében és javításában. Ezzel párhuzamosan a BH Zrt. értékesíti a piaci alapú tevékenységéhez kapcsolódó vagyonelemeit, a tógazdaságokat, halfeldolgozót.
A vagyonkezelőnél elárulják, hogy a BH Zrt. 2009 első négy hónapjában több mint 87 millió forint veszteséget termelt (nem a halastavaival), kölcsönállománya meghaladja az egymilliárd forintot. Ennek zöme a tulajdonos, vagyis pontosan az MNV Zrt. felé áll fenn. A vagyonkezelő arról egyelőre nem ad semmilyen tájékoztatást, hogy milyen céllal használják fel a cég egy részének eladásából befolyó bevételeket – mivel ez elmondásuk szerint még nem dőlt el –, az viszont tény, így tudósított az MTI is, hogy a BH Zrt.-nek a bevételből teljes körűen rendeznie kell kötelezettségeit.
Mint megtudjuk, a halastavak (balatonlellei, buzsáki, fonyódi, mórichelyi tógazdaság) eladása után a halutánpótlást három forrásból kívánják megoldani: természetes szaporulattal, halvásárlással és a tógazdasági állományból való telepítéssel.
– A konstrukció megvalósulásával, tehát a tógazdaságok értékesítésével a három forrás egyike szűnik meg, és nagyobb súlyt kap a másik kettő – fogalmaz Száraz Gábor.
Ez azonban aligha megnyugtató válasz a halak jövőjéért aggódók számára. Annyi bizonyos, hogy néhány vállalkozó, ha elég ügyes, valószínűleg jól jár majd, elvégre negyedmilliárd forintot (a 350 tonna ponty árát) évente garantáltan a felvásárlásra kell majd költeni a közpénzekből. (Az MNV Zrt.-nél hangsúlyozzák, eddig is történt pályáztatást követően halfelvásárlás, mivel nem volt megoldható csupán a tógazdaságokból a haltelepítés – nem mindegy azonban, hogy milyen az arány.)
Száraz Gábor mindenesetre megerősíti, hogy a haltelepítések árát és az állományszabályozó halászattal járó kiadásokat az állami költségvetésből fedezik, mint eddig. Megint csak nem mindegy azonban, miként változnak a tételek. Hangsúlyozza, a megrendelőnek ezt követően biztosítania kell a forrásokat, vagyis nem következhet be az, hogy például az illetékes minisztérium megrendel egy feladatot, majd nem fizet érte.
Egy forrás szerencsére mindenképpen biztosított: az elszánt horgászok – évente körülbelül negyvenezren – ugyanis a csökkenő fogás ellenére megveszik a napijegyeket, éves engedélyeket, és ezzel 380 millió forint bevételt generálnak.
Mást meg nem tehetnek, mint panaszkodnak a megcsappant halállomány miatt, teljes joggal.
Kalapács alatt
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem minden szakember tartja eleve rossz elgondolásnak a cég szétdarabolását.
Az állam igen rosszul gazdálkodik Balaton környéki vagyonával, erre hívja fel a figyelmet az egyik legsikeresebb hazai hallal foglalkozó gazdálkodó, Lévai Ferenc. Ám míg Zákonyi Botond szerint privatizáció nélkül is – megfelelő szakértelemmel – kezelni lehetne a gazdasági bajokat, addig a vállalkozó azt mondja: tíz éve meg kellett volna történnie az értékesítésnek, s akkor talán már rend lenne. Lévai jelenleg 764 hektárnyi tórendszerrel gazdálkodik. Sárbogárd és Simontornya között fekvő hangulatos birtokán, Rétimajorban a borospincétől a szaunán és madárleseken át a halászati múzeumig minden megtalálható, amire csak vágyhat a természetet és a hagyományos életmódot szerető vendég.
Lévai Ferenc halászként kezdte pályáját, Ercsinél dolgozott a Dunán. Amikor arra kérem, mesélje el a kezdetektől, hogyan épült ki hatalmas birodalma, tényleg az elején kezdi.
– Tizenötezer éve, a pleisztocén korban fontos földrajzi választóvonal volt ez terület – vág bele, majd a történelemben nagyokat ugorva a halastavakat építő rómaiakat és Zichy Jenő gróf modern gazdaságát érintve jutunk el a kilencvenes évek elejéig.
A birtokos, aki egyben a haltermelők egyesületének társelnöke, az Aranyponty Zrt. elnök-vezérigazgatója, számos nemzetközi sikert tudhat a magáénak: nevéhez köthető az algériai édesvízi halászat megszervezése, de dolgozott Irakban, Brazíliában is. 1994-ben a nagyhör-
csöki művelődési házban árverezték a rétimajori tórendszert s vele a teljesen lerobbant épületeket. Jellemző az akkori állapotokra, mondja Lévai Ferenc, hogy a területen körülnézve mindössze hárman maradtak a százhúsz pályázóból. Végül ő nyert, azóta pedig lépésről lépésre felépítette birodalmát. A megkeresett pénzből sosem akart rózsafakormányos limuzinokat vásárolni, inkább visszaforgatta a bevételt. Akkoriban igen jól ment a halüzlet, a sorra nyíló kisebb-nagyobb horgásztavak nagy mennyiségben vásároltak tőle, lényegében ez alapozta meg Rétimajor sikerét.
Lévai Ferenc nem titkolja, hogy kezdettől fogva a Balaton környéki halastavak privatizálásának a pártján áll. Azt mondja, a túlbürokratizált, robusztus állami rendszer egyszerűen képtelen arra, hogy nyereségesen kezelje a vizeket, szemben egy befektetővel, akinek nem mindegy, hogy jól vagy rosszul működik a gazdaság. Nem panaszkodik, ’89 előtt is sikeres volt, és most is jól megy neki a bolt, de a rendszerváltozásban csalódott. Rossz látni, fogalmaz, hogy az egykor sikeres, még Franciaországban is rettegett magyar mezőgazdaság milyen állapotba került néhány év alatt. Az állattartás a negyven százalékát sem hozza az 1985-ös szintnek, azt pedig – állítja – kutatások bizonyították, hogy az egykori tsz-birodalmak, telepek teljes szétrohasztása, no meg a lopások anyagi értelemben több kárt okoztak Magyarországnak, mint 1920-ban az országrészek elcsatolása.
A halgazdaságokkal ugyanakkor egészen más a helyzet, mint a sertés- vagy szarvasmarhatartó telepekkel, előbbiek ugyanis többé-kevésbé épségben maradtak, ami annak is köszönhető, hogy a magánkézbe került tavak kilencven százalékát korábbi működtetőik vették meg. (Magyarországon mintegy 140 ezer hektár kiterjedésű természetes vízen folytatnak kereskedelmi célú és szabadidős halászatot, ebből 30 ezer hektárt kizárólag szabadidős halászatra és horgászatra hasznosítanak. A mesterséges halastavak területe 24 ezer hektár. – A halászatról és a horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény szövege alapján.) Vagyis – így Lévai Ferenc – szemben például az egészen más alapokra épülő állami erdőgazdaságokkal, a halastavakat igenis be kell engedni a versenyszférába.
Kérdés azonban, hogy milyen áron.
Nagy tó, kevés lé
Lévai Ferenc a mostani értékesítés ügyében mégis szkeptikus, szerinte ugyanis a száz-kétszáz hektár területű tavak iránt kevesen érdeklődnek majd.
– A néhány hektáros vizeket, ahova ki lehet vinni hétvégén a haverokat, viszonylag könnyű eladni. Ám ha a mintegy másfél millió forintos hektáronkénti árat vesszük alapul, látszik, hogy a hatalmas tavak önmagukban soha nem fogják megtermelni az értük kifizetett pénzt.
Ezzel együtt Lévai szerint két forgatókönyv képzelhető el: vagy sikerül találni egy nagybefektető csoportot, amely rászán mintegy kétmilliárd forintot az egész tórendszer felvásárlására, s fejleszteni kezdi a multifunkcionalitás jegyében, vagy pedig kisebb társaságok darabonként kezdik meg a privatizációt. Ez utóbbi esetben évekig elhúzódhat a folyamat, de az elaprózódás egyéb veszélyeket is magában rejthet.
Fekete Pétert mindenki ismeri a füredi parton. Többgenerációs hajóscsalád tagja, édesapja szervezte meg például 1944-ben a rövidített távú Kék Szalag futamot – amelynek a lényege az volt, hogy légiriadó esetén mielőbb vissza lehessen térni a mólóra –, fia pedig nemrég nyert versenyt a Boden-tavon. Azzal egyetért, hogy a BH Zrt. jelen helyzetben alkalmatlan a hatékony működésre, az átalakítás módját azonban nagyon kritikusan szemléli. És korántsem csupán a privatizáció gazdasági következményei miatt.
Aggodalomra ad okot, mondja, hogy továbbra sem tud senki választ adni például a busakérdésre. A planktonevő, így horgászati szempontból lényegében érdektelen halból a hetvenes években került a Balatonba mintegy háromszáz tonna víztisztítási célból, állománya azonban mostanra ötezer tonnára nőtt, holott a szakemberek állítják, a busa nem szaporodik a tóban. A hatalmas mértékű gyarapodásra a legésszerűbb magyarázat, hogy az akár ötvenkilósra is megnövő halak a tógazdaságokat is érintő befolyókon keresztül érkeznek a Balatonba. S ha a tavakat eladják, akkor esély sem lesz a beáramlás megfékezésére. Állítja, meglennének a módszerek a busahalászat eredményességének a megháromszorozására, de a BH Zrt. a 250 tonna kifogott busa után kapja meg a százhúszmilliós állami dotációt, így nem érdekelt abban, hogy többet tegyen az ügyért. A többlettel ugyanis egész egyszerűen nem tudna mit kezdeni, itthon kevesen ismerik a busát, így a hazai értékesítés nehéz.
A helyzet azonban még ennél is rosszabb busaügyben: Varga László, a halászati cég vezetője azt állítja, az idén nem kaptak egyetlen forint pályázati pénzt sem a busa halászatára. Az MNV Zrt.-nél pedig azt mondják: az új „tulajdonosi joggyakorló döntési kompetenciája” lesz annak elhatározása, hogy csak ökológiai célú hálózást folytatnak, vagy akár kereskedelmi alapon növelik a kapacitást.
De ennél is fontosabb kérdés Fekete Péter szerint a vízháztartás ügye. Régen ugyanis voltak évek, amikor hetven centimétert is le lehetett engedni a Balatonból, most viszont nulla szint körül vagyunk – vagyis ha csökken a csapadék mennyisége, s akár csak kismértékben is emelkedik az átlaghőmérséklet, megkezdődik az apadás. Állítja, ha öt százalékkal kevesebb lesz az eső, aggasztóvá válik a helyzet. De mi köze mindennek az eladásra szánt halastavakhoz? A tavat jól ismerő férfi állítja, amikor ennyire feszes a vízháztartás, komoly szakmai hiba megválni olyan, a Balatonnal összeköttetésben álló bázisoktól, amelyek szükség esetén víztározóként is működhetnének.
Balatonfüreden a polgármestert faggatjuk, mit hallott a Balaton körüli kiárusításról. A fideszes Bóka István szerint egyértelmű: a történet arról szól, hogy leválasszák az értékeket a tönkretett gazdálkodási rendszerről. A város első embere parlamenti interpellációt fogalmazott meg, amelyben a privatizációs folyamat haladéktalan leállítását követeli. Képes lehet-e a cég a többszörösen túlszaporodott busaállomány visszaszorítására, ha a magánkézbe adott, s a Balatonnal a befolyókon keresztül kapcsolatban álló vizekből azok újra bekerülhetnek a Balatonba? – teszi fel a kérdést a városvezető.
Bóka leszögezi, az idegen halfajok tartását az egész vízgyűjtő területén tiltani kellene, az azonban csak állami tulajdon esetén lehetséges, a befektetőknek nem okozhatnak ilyen versenyhátrányt. Jelenleg a BH Zrt. 250 tonna évenkénti busafogásra állt be, a feldolgozókapacitás is ehhez igazodik. Ilyen ütem mellett azonban az állomány nemhogy csökkenne, inkább gyarapszik. Kérdés – folytatja –, ha a feldolgozó rész is magánkézbe kerül, vajon biztosítható-e ennek a kapacitásnak a megtartása, netán szükségszerű a növelése. Ezzel párhuzamosan az őshonos, mégis csökkent példányszámú halfajok, így a ponty ivadéknevelése is veszélybe kerülhet, hiszen a megfelelő minőségű utánpótlás nem, vagy csak igen magas áron szerezhető be – szögezi le Bóka István.
Pénz beszél
Nem érdektelen kérdés az sem, vajon tényleg be is kerül-e minden hal a Balatonba, illetve legális körülmények között kerül-e ki onnan. Fekete Péter szerint a törvényben előírt évi 350 tonna pontyot biológiailag el sem bírná a tó, „papíron” mégis beleöntik. Innentől kezdve nehéz megmondani, hogy mennyi hal kerül évente a tóba, illetve mennyi „vész el” útközben. Ki tudja, mi a sorsa a különbözetnek? (Itt ismét tíz- vagy inkább százmilliók sorsa kérdéses, illetve a horgászok öröme a tét.)
Megkérdeztük a tulajdonos MNV Zrt.-től, folytattak-e vizsgálatot bármikor is a nagy tételben zajló feltételezett hallopások ügyében, ám tájékoztatásuk szerint ilyen jellegű bejelentések hozzájuk nem érkeztek.
Hiába szaporodna a tóban a süllő, valamiképp eltűnik. Zákonyi Botond szerint a tóból kiemelt ikrával teli fészkek gyakran nem jutnak el a keltetőhelyre, mivel út közben eladják őket vállalkozóknak. (Ezt a problémát persze nem a BH Zrt. vagyonstruktúrájának átalakítása okozza, hanem elsősorban vagyonvédelmi kérdésről van szó.) Pedig aki valamennyire is járatos a halételek világában, s kóstolta már a balatoni fogast, az tudja, hogy nem fogható semmilyen más haléhoz az íze.
– Ha létezik igazi hungaricum, akkor a balatoni süllő biztosan az – így a nagy horgász.
– Az orvhalászok is nagy gondot jelentenek – ezt már Szabó György, a Balatoni Horgászegyesület elnöke teszi hozzá. Személyes tapasztalata, hogy a rendőrök készek akár a horgászok csomagjait, ladikjait is átkutatni, stégjük környékét radarral megvizsgálni, nehogy a megengedettnél több halat vigyenek magukkal, netán épp tilalom alatt álló fajokból zsákmányoljanak, közben pedig a rapsicok mázsaszámra viszik partra a hálóval megfogott süllőket, pontyokat. Az egyesületi vezető szerint is érezhetően kevesebb a hal a tóban, igaz, akinek van elég ideje, s jó módszerekkel pecázik, azért most is meg tudja fogni a magáét. Az átalakításról ők egyelőre semmilyen lényegi információt nem kaptak, lévén – mint a BH Zrt. korábbi elnöke, Kiss György Károly fogalmazott egy ülésen – egyelőre csak annyi biztos, hogy „semmi nem állandó”.
Halászni a zavarosban
Nem lehet pontosan tudni, mik a tervek, ezt mondja Tihanyban a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa is. Specziár András nem ért egyet a halastavak értékesítésével, hiszen szerinte szükség van a megfelelő háttérre. Ha a 350 tonna pontyot a piacról kell majd beszerezni, az mindenképpen felhajtja az árakat, a vevő pedig – esetünkben tehát az állam – szerinte sem jár jól. A szakember úgy véli, külső forrásokból nehezebben lenne garantálható a minőség is, a fokozódó genetikai keveredés miatt pedig az állomány sokkal inkább ki lenne téve a betegségeknek. Példaként említi az úgynevezett koi herpesz vírusfertőzést, amely ha bekerülne a Balatonba, akár az összes pontyot elpusztíthatná. A tó jelenlegi helyzetéről azt mondja, annyi hal már biztosan nem lesz benne, mint a nyolcvanas években, a jelenlegi szint körülbelül a hatvan százaléka lehet a húsz évvel ezelőttinek. Azt, hogy ez pontosan mennyi, nem tudják megmondani, hiszen soha sincs elegendő pénz a kutatásokra. Nem úgy a cseheknél – miközben beszélgetünk, tőlünk mintegy száz méterre a vízben prágai tudósok dolgoznak olyan szonárral, amilyenről magyarországi kollégáik álmodni sem mernek.
– Ám míg náluk beruháznak, addig nálunk egyértelműen a vagyon felélése a cél – véli Specziár András. Meg persze az, hogy a tanácsadóként foglalkoztatott szakértő cégek leszámlázhassák hét számjegyű honoráriumaikat. (Az MNV Zrt. tagadja ezt, állítják, bérezéssel senki sem végez tanácsadói munkát.) A tavak sorsa az átszervezéssel eldőlt, nem látni azonban, hogy ki és milyen forrásokból viszi tovább a munkát. És bár teljes a bizonytalanság, Specziár András állítja, a közgyűléseken jószerivel magára marad azzal a véleményével, hogy az értékesítésből származó gyors bevétel nem minden.
Félő, hogy a zavarosban halászók hangja így erősebb lesz az övénél.
