Herczeg a faluházban

A magántulajdont tisztelni kell, de csak akkor, ha tiszteletre méltó az eredete, és tiszteletre méltó a munka, amit végez. Olyan vagyont, amely uzsorából, árvák kifosztásából, vesztegetésből ered, nem tisztelek. És olyan ipari tőkét sem, amely olyan ipart csinál, hogy országutat kavicsol világraszóló természeti szépségek törmelékéből. Aki e kőkemény sorokat írta, Herczeg Ferenc vénülő fejjel, hatvanhat éves korában szeretett bele a Balaton-felvidékbe, és az akkor még Nemestördemicnek, ma Badacsonytördemicnek nevezett község lábdihegyi határában két hold szőlőt vásárolt magának. Mondják, egy durrdefekt állította meg először e vidéken, és míg a Római úton álló Szent Ignác-kápolna előtt várakozott, felfedezte a hasonlóságot szülőföldje, a verseci és a badacsonyi hegyek között. Az 1929-ben már rég a sikerek csúcsán éldegélő író a két holdon igen megfontoltan és ésszerűen rendezte be az életét. A telken lévő parasztházakat átalakíttatta, az egyikből négyoszlopos gazdaház lett, a másikból vendégház a színműveit sikerre vivő művészek, például Márkus Emília, Bajor Gizi, Mezei Mária és Mészáros Ági fogadására, a betonfödémes borospince pedig az Új Idők szerkesztője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és az országgyűlési képviselő Herczeg Ferenc elképzeléseinek megfelelően épült. Kellett a hely a harmincsornyi kordonos szőlészetében termő, jófajta badacsonyi boroknak. „Az én szülőhazámban csak az megy megsüvegelni való emberszámba, akinek rendesen megkapált szőlője van” – írta, s a kővé dermedt lávaoszlopok, a vulkáni tanúhegyek árnyékában Herczeg Ferenc országnak-világnak megmutatta, hogy kell kinéznie egy korszerű szőlészetnek. A vidék természeti kincseinek a védelmében közéleti tekintélyét is latba vetette, országos napilapokban cikkezett és az Országházban szónokolt az ész nélküli bazaltbányászat és erdőirtás ellen; ha a megcsúfolt Badacsony megmentésének herczegi tervét nem gátolja meg a nagypolitika, most büszkén hirdethetné magáról Magyarország, hogy a hivatalos természetvédelem terén a világelsők közé tartozott.
Mindez és még sok más is abban a Herczeg Ferenc emlékezete című kiadványban olvasható, amelyet kollégánk, Ludwig Emil írt és szerkesztett, és amelyet a badacsonytördemici faluházban július 31-ig mindennap látogatható Herczeg Ferenc-emlékkiállítás „vezetőjeként” is használni lehet. Badacsonytördemic ugyanis azon ritka települések közé tartozik, ahol nem feledkeznek meg azokról a jeles személyiségekről, akik a községet segítették. Akkor sem feledkeznek meg róluk, ha országos szinten „egy és oszthatatlan” a feledés, akár a pártállami rendszer, amely az 1940-es évek végén azt elrendelte. A második világháború befejeztével Kelet-Közép-Európában egyre nagyobb hatalomra törő baloldali erők legszívesebben a föld színéről is lesöpörték volna Herczeg Ferencet, a „sváb kultúrcézárt”, és – mivel épkézláb kifogásokat nem tudtak felhozni ellene – antiszemitizmussal vádolták meg. (Korábban a szélsőjobb hangadói kitartó s következetes náciellenességét és „zsidóbarát gesztusait” hánytorgatták fel neki.) A minden tisztségéből elzavart, minden szellemi lehetőségétől megfosztott aggastyánt még életében „eltemették”, 1954-ben bekövetkezett halála után pedig az irodalomtörténeti tudnivalók köréből is kitörölték. A rendszerváltozást megelőző, enyhültebb légkörben igaz, ismét megjelenhetett egyik-másik történelmi regénye; aki rájuk talált, meglepetten fedezhette fel, milyen kitűnő olvasmányokra lelni e megbélyegzett név alatt: Herczeg Ferenc. Aztán minden maradt a régiben.
Budapesten, de nem a Balaton északi partján. A tördemici polgárok, azok is, akik még személyesen ismerték az öregurat, de azok is, akik a felmenőiktől hallottak róla, nem szűntek meg érdeklődni iránta. Volt, aki megvásárolta a hagyatékát, már amit az 1946-ban – ezerkétszáz gramm aranyért Szita József színházi szabónak – kénytelenségből eladott gazdaságból meg lehetett venni. És volt, aki a cikkeit, fotográfiáit és könyveit gyűjtögette. Vollmuth Péternek, Badacsonytördemic-Lábdihegy polgármesterének Herczeg Ferenc halála ötvenötödik évfordulóján nem volt egyéb dolga, mint ezeket a „magángyűjteményeket” felkutatni s kölcsönkérni. A H. F. feliratú hordókat, dézsákat, tőtikéket, az író fóti mesterek által faragott bútorait, hódmezővásárhelyi mázas kancsóit, tinta- és tolltartóját, újságkivágatait… A tördemici Hősök útján megtekinthető kiállítás persze nem csupán Herczeg Ferenc emlékét idézi meg, és nem is csak a kort, amikor még volt hová menekülni a falusi nyugalomra vágyó alkotó embereknek a lármás és vad világ elől. Azt is megmutatja ez az időszaki tárlat, hogy a megcsúfolt, letagadott vagy csaknem végérvényesen eltüntetett múltat bárki a felszínre tudja hozni, helyre tudja állítani, meg tudja menteni. S ezt nem árt az eszünkbe vésni.