(hol a harmadik erő )

Én nem tudom, hogy azok a gondolatfoszlányok, amelyeket a szabad demokraták egyes alapító vezéregyéniségei (Magyar Bálint és Pető Iván) bocsátottak közre a közelmúltban az SZDSZ és MDF esetleges összefogásáról, komolyan vehetők-e. Két haldokló ölelkezéséből nehezen jöhet létre egy vérbő, egészséges és normális újszülött. Ha ez mégis megtörténne, és létrejönne az MSZDSZ, azt a paranormális jelenségek közé kellene sorolnunk. Annyi biztos, hogy mindkét kómában lévő párt mérsékelt és higgadt politikai erőként igyekszik beállítani önmagát. Ez valóban hasonlóságnak, mondhatni egyívásúságnak nevezhető, s ha még hozzászámítjuk a végvonaglást, esetleg azonosságról is beszélhetünk. Az ötletet Herényi Károly marhaságnak nevezte, míg Magyar Bálint szerint „üres a polgári közép helye”. Ez a hely vajh’ marhasággal betölthető-e?
Van egy bökkenő. Az úgynevezett rendszerváltó SZDSZ-nek nem most kellett volna az MDF-re találnia, hanem anno 1990-ben, amikor a kommunista ifjak éppen a vagyonszerzéssel és a túléléssel voltak elfoglalva. Igaz ugyan, hogy Antall és Tölgyessy paktumot kötött, ám annak a paktumnak az ura a kényszer volt, nem a valódi együttműködési szándék. Most az SZDSZ-es korifeusok arról beszélnek, hogy annulálni kellene a régi sérelmeket, a taxisblokádot, a szabad demokraták által irányított szabad sajtó Antallt és az MDF-et gyalázó ocsmányságait, a demokratikus chartát s mindama ármányt, amivel az SZDSZ lehetetlen helyzetbe hozta a fórum vezető politikusait, és megsemmisíteni, megalázni igyekezett a párt miniszterelnökét. Nos, rendben van. Mindez felejthető, s a politikában ismeretlen az a fogalom, hogy soha. A múltra vonatkozóan még csak annyit szabadjon megjegyeznem: maga Antall József őszintén, tiszta szívből nem kedvelte s kissé lenézte (Tölgyessy kivételével) az SZDSZ akkori vezetőit. Erről hajdan volt személyes találkozásaink során szereztem tudomást. Antallt még Kis János filozófiai és Árpi bácsi „emberi nagysága” sem nyűgözte le. Nem muszáj hinni nekem, de Horn Gyulát elfogadta olyannak, amilyen, viszont a fent név szerint említett urak magatartásán és politikai erkölcsiségének mibenlétén őszintén csodálkozott. Pedig ő maga nemzeti elkötelezettsége és konzervativizmusa mellett liberális volt, a szó eredeti értelmében, az emberi szabadságot tekintette életeszményének, s szolgálta tetteivel, amivel a túl sok szürkeállománnyal rendelkező SZDSZ-esek aligha vádolhatók.
De feledkezzünk meg a két rendszerváltó párt egymás iránti gyűlöletének történetéről, Monokról és Lakitelekről, keressük, mint fentebb tettük, azokat a közös „polgári” érdekeket és értékeket, amelyekre Pető hivatkozik. Hogy ezekre rátaláljunk, az eredeti MDF-et úgy, ahogy van, el kell felejtenünk, s csak a Dávid–Herényi-tandem ideológiájára és harcmodorára szabad figyelnünk. Az ő normális politikai felfogásuk morális értelemben valóban közel áll az SZDSZ-éhez, ugyanis semmi más nem jellemző rá, csak az önérdek. Ami nem tekinthető marhaságnak.
Valaha úgy érezhettük, az MDF és az SZDSZ tűz és víz. Ha tűz és víz egyesül, abból nem lesz más, mint hamu. És ha hamu fuzionál hamuval, abból mi lesz? Nézzük hát, hogyan formálódott Magyar Bálint és Pető Iván példátlan szürkeállománya, míg az általunk most részletezett meggondolásra jutottak, az egymásra található két normális, kiegyensúlyozott harmadik politikai erőről. A szabad demokraták némi álhabozás után szemrebbenés nélkül léptek kormányra Horn Gyulával, majd a rutinszerű álvonakodás után szegény Medgyessyvel, végül nyílt orcátlansággal Gyurcsány Ferenccel. Az egész Gyurcsány–Bajnai-gyászmenet során ők zabolázták meg Szent Mihály lovát, nehogy a halott időnap előtt sírba szálljon. Ez volna az a bizonyos harmadik erő és polgári közép?
Hogy micsoda diadal vagy gyászmenet lenne itt akkor, ha Dávid és Herényi mégis beszállna, én nem tudom…