Köznapló

Június 19., péntek
Az Anjou-királyok telepíthették őket a Dunakanyarba, de most, 700 év után pusztulni kezdenek a marosi szelídgesztenyék. A kéregrák előbb a Mecsekben, majd a Sopron környéki fákon jelent meg, és immár itt is gyilkol. Vörösre színeződik a kéreg, s amikor körbeér, a fának vége.
Próbálják kezelni. A helyi erdészetvezető szerint át kell fúrni a kérget, a lyukba gyógyszert tenni, utána lehet bizakodni. Kétségbeesett módszer, mint minden radikális gyógymód.
S ha csak a szelídgesztenyékkel volna baj! De a gyümölcsfák is mindenütt fogynak. Hol a gazdák irtják őket, mert nincs megélhetés belőle, de tizedeli őket sok ismeretlen baj is. Olyan fákat kell permetezni, amilyeneket azelőtt soha. (Mint a meggy, a dió.)
Az ősi fajtákból már csak Erdélyben találni szívet melengető névvel és jó ízzel biztató almákat, körtéket, szőlőket. Ha látni akarom, merre van még belőlük, Ambrus Lajos filmjeit és könyveit veszem elő – jó olyat olvasni, amitől otthonérzés támad az emberben.
Ez a dolog egyik fele.
A másik egyfajta szembesülés. Megjelentek és kíméletlenül terjednek a flóra ártatlannak hitt idegenjei. A magunk esetét mondom, mert ha más meséli, nemigen hiszem.
Két éve barátainktól arasznyi bambuszgyökeret kaptunk. Bevallom, mosolyogtam: ugyan mi lehet abból a kis csutkából? Egy napon mégis megindult. A szálak két méter magasra nőttek, átvészelték a telet. Úgy éreztem, a bambuszt letudtuk, van már a kertben, kész, ennyi. Másként történt.
Pár hete nekiindult kilenc új kezdemény. Mert a bambusz bizony nyomul. Terjeszkedik a föld alatt, terjeszkedik az ég felé, ambícióinak nem szab határt semmi. Hogy követni tudjam a mértékét, megjelöltem egy szálat. Nos, hét nap alatt egy métert nőtt. Túlhaladta az oszlopok közt feszülő drótok magasságát.
Amikor elújságoltuk barátainknak, nevettek. Náluk az úttest alatt bújt át a bambusz gyökere, és a balta is nehezen állítja meg.
Vegyem szimbólumnak? Állítsak mellé egy cingár kínait? Azt, aki pléden árulta vackait a Moszkva térnél, a postapalota oldalában, és azóta áruháza van?
Feltételezésem szerint a földrészek vitalitásának íve van. Európáé lefelé tart, a kínaiaké meredeken fölfelé. Hogy a szelídgesztenye semmiképp nem hasonlítható össze a bambusszal?
Tévedés. Összevethetők. Megmondom, miért.
Európa és benne Magyarország a profitkergetés hatására kezdi feladni értékeit. A kertészlap arról cikkezik, hová ültessünk fügefát. Az irodalmi folyóirat azért dicséri egy fiatal író regényét, mert stílusán a dél-amerikai mágikus realizmus jegyeit fedezi fel. A nyugati határ melletti húsüzemben évekig argentin disznóból készítettek kolbászt. Példának legyen elég ennyi. Az ellenpélda szinte bátorságnak hat: Moldova azt ajánlja a kezdő íróknak, hogy Mikszáthot olvassanak.
A globalizáció úgy bánik a kultúrákkal, mint a koktélkészítő. Összerázza őket. Egy cseh cég megvásárolta a félszázados magyar Globus márkát. Lengethetem utána a kalapomat. Ez a kisebbik baj. A nagyobb, hogy az Internacionálé írója tévedett. A végső harcot nem a proletár vívja a tőkés ellen – a pénz dinoszauruszai a pénz dinoszauruszaival.
Ám míg harcolnak, a bambusz gyökerei behálózzák a kontinenseket, az óceánok alatt elérik Amerikát. Egy washingtoni dolgozószobában áttörik a padlót, és megpezsdítik az elnök emlékezetét. Akinek rögtön eszébe jut, hány amerikai katona szenvedte el Vietnamban azt a szörnyű halált. Alulról induló bambuszt vezettek a testükbe, amely nőni kezdett. Pár nap alatt elérte a beleket, majd a tüdőt, aztán a szívet, közben az üvöltő kín!
A marosi szelídgesztenyéknek mi közük ehhez? Rengeteg. Arra intenek, hogy maradjunk a magunk köreiben. A kultúrák keveredése kínhalál. Ha még nem hallani az üvöltésüket, akkor is. De egyre többször fogjuk hallani.

Június 20., szombat
Sok parádés összegzést láttam már arról, mivel tölti el az ember ideje nagy részét. Életében mennyit alszik, mennyit utazik vonaton, buszon és villamoson, míg odaér a munkahelyére. Mennyit tölt tanulással, menynyit evéssel, mennyit sporttal, de sehol nem találtam olyan kimutatást, amely összeadná, hány napot, hetet, hónapot vagy akár évet tölt el szemüvege keresésével. Lehet, hogy többet, mint szerelmeskedéssel?

Június 21., vasárnap
Ültem a tévé előtt, Cseh Tamást hallgattam. Néztem is persze, mert jó nézni tegnapelőtti arcát, rajta a kedves mosolyt. „Micsoda útjaim voltak nekem” – énekelte, és a dallam felidézett sok régi utat. Alighanem másoknak is. Mindazoknak, akik akkor indultunk neki. Sokszor tévedtünk zsákutcába, és meneteltünk úttalan utakon. A kertek alatt gyönyörök felé settenkedtünk, a meredek ösvényeken nagy célok felé. Ki a lába alá nézett, ki bele a napba.
De jó is volna fölvésni útjainkat egy hatalmas rajzlapra! Ha rákerült a sok kacskaringó, léggömbökre kötnénk a térképet, és a magasba emelkedne a mi Magyarországunk. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy lássuk, ki tévedt el, és ki talált rá a maga útjára. Ki indulna ugyanarra ma is, és ki fordítana hátat akkori önmagának.
Néznénk a térképet egykori magunk nyomaival. Akkor még elérhetőnek láttunk mindent. Erősek voltunk, tehetségesek. És ha rákezdi a Dalnok, annak érezzük magunkat megint. Holnap is. Azután is. Csak ne hagyja abba.
A szerepek meg vannak írva, eltérni tőlük nem lehet. Az egyiké az, hogy szétossza magát, a másiké, hogy odataláljon, ahol ajándék vár rá. Ha méltóság van mindkettőben, találkozásuk örök marad.

Június 23., kedd
Van a dolgoknak nálunk egyfajta felfokozottsága. Vagy mondjam inkább úgy, hogy hajlamosak vagyunk a túlzásra?
Itt ez a Budaházy nevű fiatalember, akit agyonreklámoz a tévé. Mutatja néptribunként, ahogy maszkos arccal szónokol, mutatja, amint övéivel nekitámad a rendőröknek. Pár napja bilincsben láttuk, most meg hallani, hogy bizonnyal terrorista. Találtak egy s mást a lakásán, ami „alkalmas erőszakos bűncselekmények elkövetésére”. (Nem akarok kötözködni, de a háztartások többségében vannak ilyesmik. Vadász barátom jóvoltából birtokolok két fantasztikus zsigerelő kést. Van a kamrában egy teljes üveg petróleum, amelyet meg lehet gyújtani, van éles fejszénk, amellyel hókon lehet vágni a – Szilvásy szerint szocialista – politikusokat. És akkor még nem szóltam a videokazettákról, rajtuk nevezetes képekkel, amelyeket New Yorkban készítettek 2001. szeptember 11-én arra járó „amatőrök” jobbnál jobb kameraállásból. Úgyhogy én kicsit óvatosabban bánnék az ilyen „házi” terroreszközökkel.)
Budaházy nemzetközi terrorista szervezetekkel áll kapcsolatban, mondja a Cég. Ó, ó! A végén kiderül, az ifjú ember az al-Kaida tagja. Holott szó sincs ilyenről. A titkosszolgálat tehetségtelenjei Budaházyval leplezik, hogy nem értenek az egészhez. Hogy kutyaütők. Rendben, de ezt miért tetézik azzal, hogy minket bolondnak néznek?
Vagy itt ez a derék Matthäus. Újra megjelent nálunk, pedig tudni, hogy nem nagy fenomén a kispadon. Eddig csak felsülései voltak. Legutóbb Izraelben mutatták meg neki, merre az ajtó. Mégis akkora garral jött ide, mint egy sztártréner. Nyálazták, ajnározták – ez is takarózás.
Megérkezett a bajor Fehérvárra – állítólag ott lesz edző –, és addig nem szállt ki a kocsiból, amíg el nem takarították a közelből a fotósokat. Ha ezt Skóciában vagy Hollandiában teszi, a média ízekre szedi. Igaz, ott másként kezelik az ilyen rangú edzőt, mint a magyar tévé. (Kocsijának a rendszámát is kitakarták, mintha valamelyik királyi család tagja lenne.)
Ami azt jelzi, hogy nálunk nincsenek rendben az arányok. Hiányzik a mérték, amiről Lao-ce már két és fél ezer éve elmondta, hogy anélkül a dolgok kizökkennek a helyükről.
Példa rá a Google Street View nevű szolgáltatása. Online városlátogatás – így is lehet nevezni. A cég készít Bécsről, Sydneyről, Koppenhágáról, szóval egy-egy városról néhány látványos képsort. Aki Londonban úgy dönt, hogy elutazik oda, ahol korábban nem járt, rákattint, és nézegetheti a panorámaképeket. Segíti a szállodaválasztást, az autós navigációt, és sok mást, amit az egy helyben ülők, mint én, nem használnak, de a világfiaknak fölöttébb hasznos.
No, Budapestről ilyen nem készül. A mi ombudsmanunk aggályos ember. Fél, hogy a képen felismerhetők lesznek a rendszámok, az arcok, még tán attól is fél, hogy felismerhető lesz a város.
Mondanám, hogy tökfej, de nem mondhatom, mert a jogszabályok erre kötelezik. Ez az oka annak, hogy nálunk a tévében kitakarnak mindent, és ha így megy tovább, megérjük, hogy a templomokon a keresztet, a félholdat és a Dávid-csillagot is titkolni kell – csak tudnám, ki elől? Már le vagyunk hallgatva, meg vagyunk figyelve, föl vagyunk véve, ennek ellenére ezek össze vannak tojva…
Pár éve itt járt az izraeli államfő, megbolondult miatta a város. Bármerre járt, a levegőben helikopter körözött, a csatornafedlapokat lezárták, egy palesztin fogorvost letartóztattak (ártatlanul, persze). Ki ez?, nyújtogattam a nyakam? Maga az Isten? Eltelik pár hónap, és hozza a hírt a tévé: a riadt tekintetű koma Jeruzsálemben az elnöki asztalra fektette a titkárnőit. Szoknyát föl, aztán durr bele. Ezek miatt hisztériáznak? Nőket erőszakoló senkiháziakat kell nekünk áhítattal csodálni?
Menjenek a fenébe!