Lamantin: özönvízi blues

A levegő párás, nehéz, odakint gőzölögve száradnak a pocsolyák. Ian Siegal egyszer csak feltűnik a szállodai recepciónál; nappali fényben a bluessztár… Mint valami lassított némafilmben, úgy lép ki a hotel ajtaján. Séró simítva, abban egy hajszálnyi hiba nincsen, a zakó pedig, naná, kígyóbőrmintás. Ian! – kiáltja utána Andy Graham, Siegal éjjeli fegyverhordozója, kezében a basszusgitár. Siegal megtorpan. Varjak reppennek szét az ázott lombok között.
Snitt. Szombathely, Lamantin; innentől legalábbis szépiára forog a film – ha nem film noir. Az idén jubiláló Lamantin Jazz Fesztivál sajátos báját a rendezvény családiassága mellett az adja, hogy az ember Szombathely békés utcáin kóborolva könnyedén belefuthat a dzsessz-elit valamelyik kiválóságába. Idén az özönvízzel súlyosbított júniusi őszben szinte üresek az esti utcák, csak néhány kalapos-zakós bohém tart határozott léptekkel a Fő tér felé. Tímár Péter, a fesztivál szellemi atyja (civilben háziorvos) és az Improvizatív Zeneműhely Egyesület néven összeállt baráti társaság szervezőgárdája az idei Lamantin negyedik napjára, szerdára blues-napot szerveztek, és megnyerték fellépőnek a magyar Palermo Boogie Gang mellett Raphael Wressniget és Enrico Crivellarót.
Nyolc felé a főtéri sátor már tele. Crivellaro nem kíméli a gitárt, sőt, huszonegyre lapot húz a duplanyakúval, Wressnig a hammond orgonát bűvöli visszakézből, s addig-addig húzzák a szólókat, míg a hátsó sorban állók nem bírnak magukkal, a színpad tövébe szaladnak, hogy közelről lássanak minden lefogott félhangot. A közönség nemcsak szereti, érti, de általában műveli is a dzsesszt; a széksorok között a szűk szakma mellett az improvizációs tábor amatőrjei is ott ülnek, idén százhúszan, akik itthonról és a határon túlról azért érkeznek, hogy egy héten át a magyar dzsesszélet vezető személyiségeitől tanuljanak. – Tisztában vagyunk azzal, hogy a dzsessz rétegműfaj, nem is célunk a Lamantint tömegrendezvénnyé fejleszteni – mondja a pultnál Tímár Péter, aki ilyenkor úgy jár-kel a szűk, ezer főre méretezett sátorban, mint borosgazda a pincéjében.
Késő este. Testes vörös; a színpadon az utolsó fellépő, Ian Siegal. Működésbe lép a bluesgépezet. Végtelenségig tartott akkordok, sikító szólók, kormos hang. Kint meg az eső, a néptelen utcák. Film noir.