Lélekformáló erő lakik a falakban

Az elmúlt fél évszázadban csaknem ötszáz templom épült Magyarországon. A debreceni Modem Modern és Kortárs Művészeti Központban látható első magyar kortárs templomépítészeti tárlat ötvenegyet mutat be. Áttekintésként – s talán egy újabb templomépítő időszak szellemi-esztétikai megalapozásaként.

És remélhetőleg a lelki fundamentum megerősítéseként is. A templom ugyanis – állapítja meg Pilinszky János – „Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell: kimondhatatlan, ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából.” Legyen szó kis falusi templomokról vagy a középkor hatalmas gótikus székesegyházairól, érezzük ezt a teljességet a templom kapuján belépve, s érezzük az épület minden elemében, a szenteltvíztartótól a keresztelőmedencéig, az oszlopfőktől a padló kopott kőkockáiig, az oltárképtől az ólomüveg ablakokig. Érezzük, hogy hogyan épült, gazdagodott ez az univerzum évszázadokon át, hogyan ötvöződtek különböző korszakok alkotásai – és ha misén, istentiszteleten veszünk részt régi korok templomaiban, azt is megtapasztalhatjuk, hogy az áhítatos közösséggel együtt teljes igazán az egység, válik valóban mindenséggé az Istennek emelt épület.
A tradíció s a közösség a jelen építészeinek is tájékozódási pontokat, támaszt jelent a tervezésben, de ahhoz is segítséget ad, hogy merje hozzátenni a meglévőkhöz azokat az értékeket, amelyeket saját korában fedez föl. Mindaz azonban, ami a XX. század második felében Magyarországon történt, finoman szólva sem kedvezett a templomépítőknek, -tervezőknek. A hatalom számára teher volt a hit, ahol tudott, pusztított tehát: a Városliget szélén 1951-ben rombolták le a Regnum Marianum-templomot, a budai Várban, a Kapisztrán téren a II. világháborúban súlyosan megsérült helyőrségi templomot Rákosi döntése alapján lebontották. Ha rajta múlt volna, a metróépítésre hivatkozva lerombolják a Batthyány téri Szent Anna-templomot is. (Az évtizedeken át romokban heverő drezdai Frauenkirche újjáépítése valósággal népünnepéllyé vált – megvannak a budai templom tervei, fontos kövei is, vajon mi miért nem követjük a német példát?)
Ahol a pusztítás nem ilyen látványosan történt, ott sunyi, különböző rendelkezésekre hivatkozó hivatalnokok igyekeztek megakadályozni az új, megerősödő közösségeket a templomépítésben. Mégis megszülettek az istentisztelet új helyszínei, először „ideiglenes” épületekként, amelyek évtizedeken át szolgálták – s szolgálja még ma is sok közülük – a hitélet gyakorlását, azután, valamikor a hetvenes évek második felében bekövetkezett a fordulat, amikor a hatalom adminisztratív eszközökkel nem gátolhatta már tovább a hívőket abban, hogy valóban Istennek tetsző épületeket emeltessenek.
Csete György halásztelki és Török Ferenc edelényi temploma volt a két első nagyszerű példa, amely új korszak kezdetét jelentette a templomépítészetben a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján – ezeknek az épületeknek a képei kitüntetett helyre kerültek a kiállítótérben, amely maga is háromhajós templom formáját modellálja, s bár a kiállítás kurátora, Wesselényi-Garay Andor hangsúlyozza, hogy valójában a teremben lévő hat pillér határozta meg a rendezői megoldást, a tér tagolása minden szempontból sikeresnek mondható. A „főhajóban” látható felvételek, a terem hossztengelyében elhelyezett makettsorozat az összkép kialakításában segíti a látogatót, az „oldalhajókban” a fontos életművek, iskolák, irányzatok jelennek meg fotókon, szöveges információkban, a Csontos Györgyi által szerkesztett, Csontos János rendezte filmeken. Bodonyi Csabától Finta Józsefig, Ferencz Istvántól Vadász Györgyig, Basa Pétertől Makovecz Imréig a kortárs magyar építészet számos kiválóságának művei jelennek meg, egyetlen üdvözítő helyett sokféle út lehetőségét körvonalazva.
Nagy Tamás dunaújvárosi evangélikus templomát azért kell mégis kiemelni, mert a hely, a közösség, a tradíció, a forma, az anyaghasználat tág összefüggésrendszerében példázza a templomtervező nehézségeit és lehetőségeit. A korábban szocialista iparvárosok modelljének szánt, az ateizmus fellegvárának titulált város lakói számára a Nagy Tamás választotta alaprajzi megoldás, a tojás forma az újjászületés, az újrakezdés gondolatát jelképezi, egyben pedig a paraszti építészet erejében való hitet fogalmazza meg. Az épület belsejét a nemes egyszerűség jellemzi. A téglafalak felületének vertikális „v” alakú ritmusa nemcsak a puritán szemléletben megjelenő gazdagságot mutatja, de akusztikai szempontból is fontos. A tölgyfa padok a természetközeliség, a tartósság élményével ajándékozzák meg a templomban lévőket, a különös fényhatások feloldják a fa és a tégla materiális hatását, a földi szféra mellé az égit társítják. Minden részlet évszázadok tradícióit sűríti magába – és a kortárs magyar templomépítészet lélekformáló erejéről beszél.
(A mindenség modellje. Debrecen, Modem, július 5-ig.)