Tamás Gáspár Miklós terjedelmes levélben szólította meg a magyarországi konzervatív jobboldalt (Fidesz–KDNP), mert reméli, hogy az kész lesz az ő általa reprezentált „autentikus” baloldallal és általában az antifasisztákkal közösen leküzdeni a mai fiatal és energikus fasizmust (Jobbik?), amelyet néhol posztfasizmusnak nevez. Tőle szokatlan empátiája miatt nehéz vitába szállni a szerzővel, minthogy elismeri: vannak „antináci túlzások”, visszaélnek az antifasizmussal, amelyet a baloldalon mintegy kisajátítottak, ezért „olykor igazságtalan, gyakran túlzó vádaskodások” érik a jobboldalt. Ad absurdum, írja, „túlhevült balközép cikkírók a konzervatív jobboldaltól hagyományának megtagadását követelik, továbbá teljes körű, töredelmes bűnvallomást”.
Tamást azonban nem ez a talmi antifasizmus érdekli, hanem a mai magyar fasizmus maga, és úgy gondolja, hogy bár a konzervatív jobboldal az antifasizmust a szociálliberális és neoliberális „balközép” sajátosságának tekinti, igenis volt s létezik „konzervatív antifasizmus” (Bethlen István, Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre), és „van konzervatív kritikai teória a fasizmussal szemben”.
Ezért is méltatlankodik a levélíró, hogy „eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának vagy fölháborodásának”, és „nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben”.
Tamás Gáspár Miklós vázlata a posztfasizmusról talán újdonságként hat a Magyar Nemzet olvasóinak, de a szerző már értekezett a témáról az Orbán-kormány alatt Reformfasiszták, Sírrablók és halottgyalázók, Testvérünk, Haider és A nemkívánatos osztrák címmel az Élet és Irodalomban, az akkori Magyar Hírlapban, a Népszabadságban és a Népszavában. Posztfasizmus című, több külföldi lapban is megjelent cikkében a következőket írja: „A bajorországi (több értelemben is provinciális) kormányon kívül hazám, Magyarország kormánya [az Orbán-kormány] a legerősebb külföldi támasza a haideri Ausztriának. A jobboldali kabinet más csibészségei mellett arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a parlamentet, hátrányos helyzetbe kényszerítse a tőle eltérő politikai színezetű önkormányzatokat, s buzgón termeli és tukmálja mindenkire új keletű hivatalos ideológiáját, amelyhez jó néhány szélsőjobboldali lumpenértelmiségi, köztük nem egy neonáci szolgálatait is igénybe veszi. Összejátszik avval a sajnos parlamenti képviselettel rendelkező fasiszta párttal [MIÉP], amely kendőzetlenül és gonoszul antiszemita. A Miniszterelnöki Hivatal munkatársai finom holokausztrevíziót művelnek. A kormány fölügyelete alatt álló televízió romaellenes rasszizmusának ad hangot. Az ország legnépszerűbb labdarúgócsapatának szurkolói unisono rigmusokat skandálnak az Auschwitzba induló vonatról. (A klub elnöke miniszter, egyben pártelnök.)”
A csúsztatásokkal teli idézet épp elég oknak tűnik arra, hogy a mai konzervatív jobboldal számára írt levélnek minimum azért ne higgyünk, mert tíz évvel ezelőtt Tamásnak esze ágában sem volt differenciált gondolkodással különbséget tenni konzervatív jobboldal és posztfasizmus között. A kegyelemdöfést azonban a külföldi olvasóknak szánt alábbi érvvel adta meg: „A minap láttam, hogy bontják az óbudai téglagyárat. Úgy hallom, a helyére kertvárosi luxuslakóparkot építenek. Itt vártak sorukra a budapesti zsidók, mielőtt a transzportokat útnak indították valamelyik koncentrációs táborba. Ilyesformán akár Treblinkából is lehetne üdülőfalut csinálni.”
A fasiszta, antiszemita motívum visszaköszönt 2007-ben Tamásnak a posztfasizmusról Szegény náci gyermekeink címmel közreadott írásában is: „a magyarországi (főleg a csonkamagyar, de egyre inkább az összmagyar) jobboldal vallása az antiszemitizmus”. „Nem a programja, nem a világnézete, nem a cselekvési terve (elvégre a jobboldal néhány »felekezetileg« IS elfogult masszív médiatisztogatáson kívül nem bántotta a zsidókat), nem az életstratégiája, nem a történetszemlélete, hanem a vallása.”
Tamás – e logika szerint – tehát az „antiszemita vallású” jobboldalnak írt levelet. Amellyel összefogna a ma már „energikus” posztfasiszták ellen. Akiket viszont két évvel ezelőtt még szentimentálisan igyekezett megérteni: „Az újfasiszta fiatalok a rendszerváltás árvái. A mi szerencsétlen gyermekeink. Ők az új polgári középosztály elkószált, borzas, aranyos kölykei. Nem olyanok, amilyennek a balközép, szociálliberális sajtó szerint lenniük kellene.”
Csak hát, úgy tűnik, mára már oda a megértés. A kis lurkók felcseperedtek, megizmosodtak, és látványosan megváltozott politikai fizikumuk miatt a levélíró ahhoz a Magyar Nemzethez fordult ijedtében, amelyben nyolc évvel ezelőtt Tímár Sándor találó címmel már kivesézte Tamás Fidesz-ellenes elméletét a hazai posztfasizmusról: Posztfasizmus és a rágalom kategóriája. Komolyan vehetjük-e még Tamás Gáspár Miklóst? (Magyar Nemzet, 2001. június 25.)
Ha komolyan vennénk a levélírót, instrukciója szerint fel kellene tennünk a nagy kérdést: mi a teendő? Ugyanilyen című klasszikus művében Lenin leszámolt a proletariátussal szembeni illúziójával: a proletárok nem eléggé öntudatosak, nem ismerik saját igazi érdekeiket, ezért a proletárok hatalmát az értük küzdő értelmiségieknek kell megteremteniük. S lám, Tamásnál is az a probléma, hogy a konzervatív jobboldal ideológiai zavarban van, értelmiségi elitje csődöt mondott, ám itt van ő, az autentikus baloldali, aki értője s tudója mind a bajnak (posztfasizmus), mind a hiányos öntudatnak (konzervatív antifasizmus).
Tamás levelében azonban van egy árulkodó fél mondat: történik mindez a „küszöbönálló hatalomváltás előtt”. De miért is beszélné meg a posztfasizmus koncepciójával már lejáratott jobboldal azt, hogy mit tegyen a hatalmi verseny kellős közepén? Politikailag életszerűtlen. És miért olyan sürgős a dialógus? Miért nem vár Tamás a szerinte is biztos hatalomváltásig?
Tamás Gáspár Miklós nem buzdít összefogásra vagy kiegyezésre, de nem lehet nem gondolni arra, hogy hirtelenében Dávid Ibolyának és Bajnai Gordonnak is fontos lett öszszefogni az MSZP által lebolsevikozott, az SZDSZ által lekommunistázott, és az MDF által lebaloldalizott Fidesszel a Fideszt újabban leliberálisozó szélsőjobboldal ellen. Még Lendvai Ildikó is a Fidesszel közösen dugná vissza a palackba a posztfasiszta szellemet.
Élek a gyanúval: Tamás nem véletlenül éppen a küszöbönálló hatalomváltás előtt nevezi tévesnek a „két tábor” logikáját. Hanem mert tudja, hogy a baloldal ő általa is ecsetelt ideológiai nyomása miatt az ideológiai harapófogóba szorított konzervatív jobboldal szavazói nagy arányban fordulnának el pártjaiktól, ha azt látnák, hogy vezéreik a hatalomváltás küszöbén kezdenek egyezkedni a baloldallal.
Avar Jánosék, az ATV baloldali bölcsei sem véletlenül erősködtek a 2002-es választási kampányban, hogy a Fidesz határolódjon el nyíltan a MIÉP-től. Nem baj, mondták, ha a MIÉP a meglévő mandátumainak többszörösére is szert tesz. Látták s láttatták az elhatárolódás és a MIÉP megerősödése közötti oksági összefüggést, csak azt nem tették hozzá, hogy mindez a Fidesz rovására menne végbe, amivel megnyílna a hatalomba vezető út az MSZP és az SZDSZ előtt. Az MSZP és az SZDSZ azért is emelte a kampány középpontjába a MIÉP-kérdést (koalícióra lépne-e a Fidesz a MIÉP-pel?), hogy a Fideszt jobboldali szavazókat elriasztó lépésre kényszerítse. Ennek megfelelően várható az elkövetkezendőkben, hogy a baloldal a Fidesz és a Jobbik lehetséges koalíciójával riogat majd.
Tamás empatikus levele nem mond ellent mindennek. Az Orbán-kormány hatalomra kerülése után a vesztes pártok pár hónapig kivártak, Tamásnak is voltak reménykedő írásai, de miután kiderült, hogy az új kormányzat „egész pályás letámadást” folytat a „megalvadt struktúrák” ellen, frontális ellentámadásba kezdtek. Orbánt Hitlerrel, Mussolinival, Sztálinnal és Gömbössel azonosították, diktatúra építésével és a „neonáci” MIÉP-pel való összjátékkal vádolták meg – már a kezdet kezdetén.
Mostani levelében Tamás nem gyakorol önkritikát, pedig a posztfasizmusról szóló és más cikkeivel élen járt az Orbán-ellenes „antináci túlzásokban”. Például azzal, hogy őt a Dunába fogják lőni, és akkori írói munkássága általában is igen jól beleillett a vesztesek hatalom-visszaszerzési stratégiájába.
Tamás Gáspár Miklós merész fogalmi újítással állítja szembe a szociálkonzervatív jobboldalt (Fidesz) a neokonzervatív-neoliberális jobboldallal (MSZP és SZDSZ!), ám a jobboldal eszerinti kettőssége politikailag a levegőben lóg. Az MSZP és az SZDSZ alkotta neokonzervatív-neoliberális jobboldalról csak gazdaság- és szociálpolitikai síkon értekezik, de hallgat arról, hogy ez a „jobboldal” hogyan ásta alá politikai síkon is a jogállamiságot és a demokráciát. A 23 millió román beözönlése, a Kövér-ellenes akasztós kampány, a cigányozó és zsidózó suttogó propaganda, az őszödi hazugságbeszéd, a tévészékház prédául hagyása, a 2006-os rendőrterror a szemkilövésekkel, a statáriális bírósági ítéletek, a jogtiprások, a független intézmények elleni támadások, a rasszizmusra játszó ideológiai hangulatkeltés stb. mind-mind olyan jelenségek, amelyeket fénykorában Tamás minden bizonnyal a posztfasizmussal kapcsolt volna egybe. Az általa vállalt radikális baloldalon pedig a Gyurcsány–Bajnai-rezsimet a jóléti államot leromboló, autoriter új jobboldalnak írnák le.
Az, hogy a posztfasiszták (Jobbik?) nem rendelhetők közvetlenül a liberális új jobboldal mellé, nem akadályozhatja meg Tamást abban, hogy a Gyurcsány-rezsimben államfasizmus kiépülését lássa politikai síkon. Ehhez pedig elméleti mankó lehet a számára szellemi otthonul szolgáló Eszmélet című folyóirat egy írása, amely az ő posztfasizmusról szóló anyagával együtt jelent meg. A zapatista „Marcos alparancsnok” tanulmányának címe: A liberális fasizmus.
Itt az ideje tehát, hogy Commandante Tamás levelet írjon a baloldalnak: mert nem látja nyomát, hogy baloldali értelmiségiek hangot adtak volna a magyarországi liberális államfasizmus miatti aggodalmuknak vagy felháborodásuknak.
A szerző politológus
