Magas adók, magas államadósság

Elolvastam újra a kormány válságkezelő programját. Ámbár azóta már ki tudja, hányadik változatnál tartunk, az alapgondolatok megérnek egy kis elmélkedést. Olyan ez a szociálliberális kormány, mint a házasság: folyamatosan „megoldja”, legalábbis szavakban, azokat a problémákat, amelyeket maga csinál. „Kezeli” a válságot, amit jelentős részben maga okozott.
Örvendetes, hogy a program szerint rádöbbentek a szakértők arra, hogy munkával is lehet pénzt keresni, és ezért meg kell őrizni a munkahelyeket. Mi több, újak teremtése is fontos lenne. Így fogalmaz: „A tisztességgel végzett és tisztességgel megfizetett munka van a program középpontjában.” Hát nem gyönyörű? Csakhogy ezzel a mondattal is van egy kis baj. A magyar munka ötödannyi bért se kap, mint amennyit a Lajtán túl keresnek hasonló munkakörökben. Hogy lenne ez tisztességgel megfizetve? Az árak meg már nagyjából egy szinten vannak az osztrákokéval. A minap mondta nekem Bécsben egy taxisofőr, hogy nem érdemes Magyarországra átjönni, pedig vannak itt rokonai, hisz lassan minden drágább itt, mint Ausztriában. Milyen életnívó adódik a fenti bér–ár arányból? Nem lenne a tisztességesen megfizetett munkának indokoltan kissé magasabb a bére? Csakhogy az Orbán- és a Medgyessy-kormány béremeléseit mint az egyensúlytalanság okozóit tárgyalta eddig a liberális oldal minden közgazdásza. Ez a mostani program szemlélete is. Tudom az érveket: csak a termelékenység emelésével arányos béremelés engedhető meg. Különben leolvad a profit, ami ide vonzotta a tőkét. A külföldi tőke, amire oly égető szüksége van ennek az országnak, csak akkor jön be, és akkor marad, ha olcsók vagyunk. (Magyarország pedig éppen úgy rászorul a tőkeimportra, mint a többi keleti gazdaság, hiszen ezen országokban sincs kellő megtakarítás, kellő mennyiségű belső tőkeképződés; a korábbi tőkéket pedig a szocializmus évtizedei elpazarolták mindenhol…)
Olcsók, de jók legyünk, ez a beáramló tőke elvárása. Milyen szépen mondja is a Bajnai-program: a szakképzési rendszert igazítani kell az ágazati igényekhez. Vajon ki akadályozta meg ezt az igazodást eddig? A piac? Hát nem tudta, hogy kell majd a jó munkaerő? És mit tett eddig az állam? Semmit? Vagy ennél alig többet? Mindegy; jobb később, mint soha. A feladat megfogalmazása helyes.
A program felhívja arra a figyelmet, hogy szétszakadt a magyar gazdaság: nem túl termelékeny kis- és középvállalatokra, amelyek részesedése az exportban alacsony (21 százalék), és nagyvállalatokra, amelyek többségükben multik, de ezek az export 78,3 százalékát adják. A foglalkoztatási arány meg 37-63, a kisebbek „javára”. Hogy miért alakult így, arra nem kapunk magyarázatot. A kisebb vállalatok a hazai piacra beszorulva a hazai vásárlóerővel kell, hogy számoljanak, az meg – láttuk az előbb – nemigen emelkedhet… A baj gyökere a szerkezeti problémákban van. Erre eddig süketek voltak a kormányzati fülek, mert azt várták, majd a piac megoldja ezt a problémát is.
Azonban a piaci alapon álló fejlett gazdaságok is ismerik az iparpolitika fogalmát. Nem pusztán az abszolút semleges szabályozóktól várják a hazai termelés fejlesztését, megőrzését. Nálunk viszont a csodafegyver a szektorsemleges adópolitika. Magam is tudom ennek fontosságát. A stabil, kiszámítható és nem túl nagy terheket a polgárok vállára rakó adórendszer természetesen előnyös. Szükséges, de nem elégséges feltétele azonban a sikeres gazdaságpolitikának. Külső és belső piac is kell az eredményességhez, s nem úgy általában, hanem konkrétan. Ezt a piacépítést nem röstellték más országok a kutatás-fejlesztés támogatásával, a privatizációs feltételek megfelelő megválasztásával, gazdaságdiplomáciai eszközökkel előmozdítani. Ami meg a magas adókat illeti, tudjuk, hogy azért ez önmagában nem zárja ki a jólétet, lásd Svédország példáját, feltéve, ha a polgárok összessége az újraelosztás után visszakapja, amit az adók elvettek tőle. Nekem is szimpatikusabb azonban az ordoliberális megközelítés, hogy ne más mondja meg az embereknek, ők hogyan boldoguljanak. Ezért jó is lenne, ha az adócsökkentés után a polgár többet tarthatna a zsebében.
Csakhogy nálunk távolról sem azért magasak az adóterhek, hogy visszakapjuk, amit elvontak tőlünk, hanem hogy legyen miből fizetni az adósság szolgálatát. S a válságkezelő program innen indul. Nem foglalkozik azzal, hogy miért és hogyan alakult ki ez a magas adósságszolgálat. Nem keresi az okokat, hiszen önmagára kellene mutogatni. Az egyszer már a nemzet vagyonának terhére visszafizetett államadósságot a kormány(ok) hozták vissza, azzal a túlköltekezéssel, aminek távolról sem a magas szociális juttatások jelentik a legfőbb okát. Annál is inkább, mert ezeket mindig a GDP-hez viszonyítjuk, s meg kell kérdezni, hogy mi az oka a GDP-növekedés nem kielégítő mértékének. Nem ez évben; most tudjuk. Az export nehezebbé vált a fejlett piacok beszűkülése miatt. De vajon korábban miért nem döbbent rá a kormány, hogy sokkal erőteljesebben kellene a kis- és középvállalatokat támogatni? Ha előbb felismeri e szektor jelentőségét, nem lett volna ilyen mély válság. Lám, az egy célszerű eladósodás lett volna, ha ennek érdekében történik. Ez önmaga korrigálása irányában hatott volna, hiszen – ismét hangsúlyozom – a probléma a viszonyszámokkal van, s a nevezőben mindig ott a GDP. Mellesleg ha a privatizációs bevételek egy részét erre fordítottuk volna, ugyanazt eredményezte volna. Az adósságok kisebb abszolút csökkenését, de a viszonylagos arány javítását.
Az is tény, hogy a foglalkoztatottság növelése rövid és hosszú távon sorskérdés számunkra. Ennek felismerése üdvözlendő. Aki csak egy kicsit is ismeri a demográfiai helyzetet, tudja, hogy nemcsak a nyugdíjak forrása nem gyűjthető be a kis létszámú aktív munkavállalótól, de ez utóbbiak megtakarításai se érnek majd annyit, mint amennyire a spórolás idején számítottak, ha nem jön utánuk egy létszámában – és képzettségében! – megfelelő arányú és jövedelmű munkaképes korosztály. Még ha tőkefedezeti rendszerben próbál is nyugdíjáról gondoskodni a polgár, nem lesz kinek eladnia a felhalmozott értékeket, hogy abból az időskori szükségleteket fedezhesse. Hiába a ház, amit eladna, mert kisebb lakás is elegendő lenne, ha nincs rá vevő, mert az adott térségben csökken a fiatalok aránya. Úgy kell átszabni a nyugdíjrendszert, hogy ne csökkentsük, hanem növeljük a gyermekvállalási kedvet. Természetesen nem a mélyszegény rétegekben csupán, ahol gyakran megélhetési forrás az alanyi jogon járó támogatás. Mondjuk ki azt is, hogy a cigányság integrációjának, érdemi felemelkedésének előmozdítása nélkül a puszta kényszerre alapozott megoldások – gyes, gyed megkurtítása – nem lesznek célra vezető eszközök. A romaproblémát pusztán emberjogi kérdésként kezelő mai politika valós gazdaságpolitikai segítség nélkül csak a társadalmi feszültségek fokozására jó, a súlyos nemzeti reformkérdések megoldását egy jottányit se viszi előbbre.
Folytathatnám a program elemzését, de ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk: nem az a baj Bajnai programjával, ami benne van, hanem az, ami nincs. Az okok őszinte bemutatása és a javaslatokban a rövid távú válságkezelésnek a hosszú távú stratégiai kérdésektől való elválasztása. A legfőbb gond, hogy társadalmi támogatás nélkül próbál hosszú távú reformlépéseket elindítani, amelyek nehezek és fájdalmasak, s amelyeket – bár igen sürgetők lennének – csak egy eredményes válságkezelést követő, alaposan átgondolt program alapján lehetne elkezdeni. Művészien mutatja a veszteséget nyereségnek, az éppen csak elmaradt veszteséget meg tiszta haszonnak.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár