Megkopott a svájci állam dicsősége

Nem tartják magukat harcias nemzetnek, mégis szinte az egész ország tele van katonával. Legfontosabb politikai céljuk az európai integráció, mégsem tagjai egyetlen uniós intézménynek sem. Folyton kedvező adózási feltételeikről beszélnek, ám sértve érzik magukat, ha az Egyesült Államok vagy Németország adóparadicsomként beszél róluk, és gazdasági átvilágításukat kéri. A féltve őrzött banktitkai miatt egyre többet kritizált Svájc azonban, úgy tűnik, a gazdasági válság ellenére sem akar felhagyni évszázadok óta hangoztatott különutas magatartásával.

(Bern)

Itt kifejezetten jól lehet adózni, egyes kantonok pedig a válság ellenére sok munkavállaló számára kedvező feltételeket biztosítanak a tisztességes megélhetéshez – hallható manapság lépten-nyomon az emberektől Svájcban. Igaz, ha rákérdezünk arra, hogy a jelenlegi gazdasági világválságban nem gondolják-e úgy, nem igazán igazságos épp ennek az adóparadicsomi előnynek a hangsúlyozása, a legtöbben szemérmesen hangnemet váltva gyorsan a szomszédos keleti törpeállamra mutogatnak, mondván, „Liechtensteinnel ellentétben mi nem vagyunk igazi adóparadicsom”. A látszatra nagy svájci– uniós egyetértés ellenére azonban emiatt a válság kiélezte a viszonyokat az öreg kontinens közepén elterülő alpesi ország és az Európai Unió között. Svájcnak ráadásul leginkább azzal a Németországgal gyűlt meg a baja, ahonnan a legtöbb munkavállaló érkezik, és amellyel – nem csak gazdasági téren ismert – közös történelmi gyökereik miatt is ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. A Bern és Berlin közötti – az alpesi ország banki adatkezelése ügyén Németországban manapság egyre gyakrabban az adóparadicsom vádját, vizsgálatot és a titkosítások feloldását követelő hangok miatt –, az egymást lenácizásig fajuló diplomáciai mosolyszünet ellenére a gazdasági kapcsolatokban egyelőre nem érezhető a válság olyan radikális begyűrűzése, mint a közép-európai régió országaiban.
A válsággal összefüggésbe hozott, az adóparadicsomok felszámolására tett erőfeszítések miatt ugyanakkor az alpesi országgal szemben is látványosan nőtt a negatív nemzetközi megítélés, amely ellen a svájci állami PR-gépezet minden alkalmat megragad, hogy saját magára nézve pozitív bizonyítványt állítson ki. Ezen az sem igazán segít, hogy a Svájci Bankárok Szövetségének (SBA) hétfőn megválasztott, idén szeptembertől hivatalba lépő új elnöke az országba vetett bizalom megerősítését tűzte ki célul. A karizmatikus, ám sokat kritizált Pierre Mirabaudt váltó Patrick Odier ugyanis úgy akarja megreformálni az ország bankrendszerét, hogy nem lazítana a sok külföldi – elsősorban amerikai és német – számára anonimitást nyújtó, banki ügyfeleket védő személyes adatkezelésen. Így egyelőre azt is homály fedi, hogy mindezek tükrében milyen konkrétumokat tartalmaz az a múlt pénteken az Egyesült Államokkal megkötött szerződés, amely a két országban adózó személyek adatcseréjéről szól. Név nélkül lapunknak több svájci politikus, elemző is elismerte, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, a nagybankokat igazgató gazdasági vezetők abnormálisan magas bérezésének – főleg a miattuk kialakult hitelválság következtében – véget kell vetni, sőt valahogy felelősségre kellene vonni azokat, akik idáig jutatták országukat. Ehhez persze Svájcban hosszas jogi procedúrára lenne szükség, amelynek a végén csak egy 16 kantonra kiterjesztett általános népszavazás törhetne pálcát a bankárokon.
Növekvő energiaéhség
A legnagyobb optimizmus ellenére a recesszió ugyanakkor bizonyos fokig megviselte a svájciakat, ám a nagyobb kormányzati intézetek idei első negyedéves adatai nem mutatnak jelentős gazdasági csökkenést. Az azonban érezhető, hogy – mint azt több elemző lapunknak is elismerte – az alpesi ország bizonyos esetekben hasonló gondokkal küzd, mint a 2004-ben az Európai Unióba belépő egykori szocialista országok. Az egyik ilyen az energia kérdése. Svájcban jelenleg négy atomerőmű – Beznau, Goesgen, Liebstadt és Mühleberg – működik, ez termeli meg az ország elektromosáram-szükségletének mintegy negyven százalékát. Egy 2003-as népszavazás azonban nem engedélyezi újabb nukleáris létesítmények építését az országban, sőt a referendum kimondja, 2033-ra valamennyi atomerőmű működését be kell szüntetni Svájcban. A létesítmények bezárása mellett fejtörést okoz az is, hogy a felgyülemlett nukleáris hulladékot hova és miként helyezzék el.
Az elmúlt években az alpesi ország politikusai ezért folyamatosan annak a lehetőségét keresik, miként lehetne kiváltani az ország egyre nagyobb energiaigényét, amely például télen az állandóan működő nukleáris erőművek kivételével teljes behozatalra szorul. Az alternatív utak közé tartozik a szélerőművek mellett a napenergia minél szélesebb körű felhasználása. A sorra alakuló kutatás-fejlesztéssel foglalkozó vállalatok többsége éppen ezért a napenergia-fejlesztésben érdekelt, ráadásul jelentős állami támogatásban részesülnek mindazok, akik ezt az új technológiát alkalmazzák saját háztartásuk energiaellátásában. A berni kormány ezzel összefüggésben azt is kidolgozta, hogy a főleg a tavasztól őszig termelődő elektromos áramot megvásárolja az állampolgároktól, majd a kevésbé napos téli hónapokban ugyanazt a mennyiséget visszaszolgáltatja a felhasználóknak. A magánfogyasztók mellett a nagyobb állami és magánintézmények esetében is egyre nagyobb teret nyer a napenergia felhasználása. Jó példa erre a magyarok számára az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntője miatt rossz emlékű berni nemzeti stadion esete. A lelátók felett kialakított tetőszerkezetet ugyanis teljes egészében napkollektorokkal fedték le, amely évente mintegy ötszáz egyéni háztartásnak képes elegendő villamos energiát termelni.
A zöldenergia minél nagyobb kiaknázása hosszú távú célként szerepel az állami fejlesztésekben, és a végső cél, hogy a megújuló források tíz éven belül legalább 20 százalékban fedezzék a lakosság igényeit. A mindennapi élet azonban még nyugat-európai mércével is drágább, mint Németországban, Ausztriában, Franciaországban vagy Spanyolországban. Az igazán szembeötlő pedig a bolti és a vendéglátó-ipari egységek árai között érezhető, amely olykor meghaladja a nyolcszoros árkülönbséget is.
Lappangó feszültségek
Mindezek tükrében érdekes, hogy minden évben egyre többen próbálnak meg legális vagy akár illegális úton bevándorolni Svájcba. A legfrissebb adatok szerint a 7,7 milliós lakosság több mint húsz százaléka számít bevándorlónak, és csak a tavalyi évben mintegy 68 ezren érkeztek az országba. Érdekes adat ugyanakkor, hogy a legtöbb külföldi az Európai Unió tagállamaiból érkezett Svájcba, ezek közül ráadásul a tavalyi ranglistát a németek vezetik majdnem 30 ezer bevándorlóval. Az EU-hoz 2004 után csatlakozott volt szocialista blokk országai közül pedig a lengyelek érkeztek legtöbben, összesen 1327-en. Meglepő ugyanakkor, hogy az EU-n kívüli országokból csupán 2274 bevándorló választotta Svájcot célállomásul, ahol a statisztikák szerint Európa legnagyobb számú, mintegy 150 ezer fős koszovói albán közössége is él. Érdekes jelenségnek tartják ugyanakkor az oroszok növekvő térnyerését, amely elsősorban a vendéglátóiparban és az energiaszektorban igen látványos. Noha az orosz emigráció már a cári birodalom összeomlása előtti időkben is jelentősnek számított, mind a mai napig nincsenek pontos adatok arról, vajon ténylegesen hány orosz állampolgár él az alpesi országban. Egy 2006-os statisztika szerint mindössze 676 olyan egykori orosz személyről tudnak, akik svájci állampolgárságot kaptak.
Az EU több tagállamára, így Németországra, Franciaországra, Ausztriára, Hollandiára, vagy akár Dániára jellemző, gyakran napi szinten érezhető bevándorlóellenesség azonban nem igazán van jelen az országban. Talán ez abból is fakad, hogy a Svájcba érkező külföldiek csak elenyésző számban jönnek mozlim országokból, így vallási-kulturális elkülönülésük nem igazán jellemző – mondta lapunknak a lausanne-i egyetem több hallgatója. A külföldi hallgatók által is igen kedvelt, a Genfi-tó partján fekvő oktatási létesítmény diákjai szerint mindezek ellenére a svájciak részéről a felszín alatt igenis érezhető egyfajta idegenkedés a külföldiekkel szemben. A városok hangulatán azonban ez nem igazán látszik. Az igen nyugodt svájciak mellett ugyanis Párizzsal, Londonnal, Berlinnel vagy akár Budapesttel ellentétben nem látni hangosan gesztikuláló, viselkedésükben igen eltérő embereket. A már-már katonásan fegyelmezett forgalomban a gépjárművezetők pedig minden helyzetben előzékenyen elsőbbséget adnak a gyalogosoknak.
Kötelező szolgálat
Ahhoz, hogy idegenként megértsék a svájciak pontosságát, fegyelmezettségét, nem árt tudni, hogy valamennyi állampolgár mind a mai napig hadköteles, sőt a katonai szolgálat leteltével minden évben két hetet köteles eltölteni tartalékosként – állítja szinte mindenki az alpesi országban. Persze a második mondatban azonnal hozzáfűzik, hogy Svájc nem igazán harcias nemzet. Ennek ellenére, ha valóban figyelmesen körbenézünk, rengeteg katonát, hadi járművet látunk országszerte. A tartalékosok többségét főleg közmunkákra, rendészeti feladatok ellátására használják. A svájci politikusok szerint így két legyet ütnek egy csapásra, hiszen megkönnyítik a rendőrség munkáját, és a fiatalok felesleges energiáját is lekötik.