Nehéz az iskolatáska

Bár most vakáció van, azért talán aktuális, amit mondanék. Valahol olvastam nemrég: a magyar kisiskolások testsúlyukhoz képest aránytalanul nagy terhet cipelnek hátukon, vállukon. Minap a rádió is foglalkozott a témával, megszólaltattak egy neves reumatológus orvost, mondaná már el, legyen kedves, jó-e ez így, mert mi innét, kívülről úgy látjuk, izzadnak, nyögnek iskolába igyekvő gyermekeink, unokáink. Körülbelül úgy, mint amikor a hajdani szenesember a hátán cipelte le a kosár tüzelőt a pincébe…
Súlyos következményeket mondott az orvos ember, tartós gerincferdülésről, bordaelváltozásokról, csigolyanyavalyákról beszélt, mert gondoljuk csak el, milyen lehet, amikor a huszonöt kilós elemista emberke tízkilós batyuval a hátán érkezik az iskolába. És nem puha limuzinnal hozza a kedves apuka, hanem át kell vágnia a tanyavilágon öt kilométeren át térdig érő hóban. Mert ilyen is van.
Kicsit intellektuálisabb nézetből. Van-e abban a tízkilós iskolatáskában annyi napi mondanivaló, hogy megérje mindez? Persze, hogy nincs. Ezeknek az apró emberkéknek nem nagy táskákra, hanem nagy(szerű) pedagógusokra lenne szükségük. Olyanokra, akiknek ott az órán isszák a szavukat, hallgatják őket, mint egykor Móra Ferencét, Benedek Elekét… Ilyenek még bőven akadnak, de attól tartok, a tanrenddel, a tankönyvekkel már nem ez a helyzet.
Marad a bődületes batyu, vele a gerinc-, csigolya- és bordaártalom. Meg a gyermekben élete végéig megmaradó emlék: az iskola egy teher volt. Demjén Rózsi slágerét túllicitálva mondom, az iskolatáska nem csak akkor nehéz, ha Peti inkább menne a lány után… Abszolút értelemben is.