Nehéz örökség

Július elsejétől Svédország veszi át az uniós elnökséget, és ebből az alkalomból a svéd miniszterelnök, Fredrik Reinfeldt áttekintette azokat a legfontosabb problémákat, amelyekkel neki és csapatának szembe kell néznie. Reinfeldt szerint a klímaváltozással kapcsolatos problémák kezelése a legfontosabb, ezt követi a harmincas évek óta legmélyebb, foglalkozási vészhelyzettel fenyegető gazdasági válság megoldása, de mivel valahol olvasta, hogy a világ édesvízellátása is veszélyben forog, úgy gondolta, azt is érdemes hozzátenni a megoldandó feladatok listájához.
Ami a klímaváltozást illeti, Reinfeldt úgy gondolja, hogy az ENSZ égisze alatt ez év decemberében Koppenhágában tartandó klímaváltozási csúcsértekezleten el kellene érni a kiotói egyezmény folytatását. Persze azt sem lenne rossz elérni, hogy a már aláírt egyezményeket betartsák, hiszen az Eurostat legutolsó adatai szerint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása az EU régebbi 15 tagállamában – minden fogadkozás ellenére – az elmúlt tíz évben nem csökkent, és a 2006-ra rendelkezésre álló legutolsó adatok szerint lényegesen magasabb, mint amekkorának a kiotói egyezmény értelmében lennie kellene.
A gazdasági krízis esetében a svédek egy közös stratégiában gondolkodnak, amely elsősorban a költségvetési deficitek csökkentésére épülne. E tekintetben azonban az egyes országok aligha jutnak egyezségre, hiszen a válság eltérő módon érinti őket, így a közös cselekvés iránya és erőssége is kétséges lehet. Az OECD legfrissebb jelentése szerint az eurózóna egészére 2009-ben a GDP közel ötszázalékos visszaesése várható, és a gazdasági növekedés még 2010-ben is legfeljebb csak egyszázalékos lehet. Bár az OECD júniusi jelentése bizakodik, hogy már közel vagyunk a válság mélypontjához és rövidesen jön a fellendülés, gazdaságtörténeti analógiák ezt az optimizmust nemigen támasztják alá. Például az 1929-ben az Egyesült Államokban kezdődő nagy gazdasági válság három év múlva, 1932-ben érte el mélypontját, és jelentősebb fellendülés csak 1934-ben indult meg, de csak miután a neoliberális elveket erőltető Herbert Hoovert Franklin Delano Roosevelt váltotta az elnöki székben. A nevéhez fűződő New Deal hatalmas közberuházásokkal emelte ki az Egyesült Államokat a mély válságból. Európában is lényegében ugyanezen elvekkel vetettek véget a gazdasági válságnak, amire példa a német Hjalmar Schacht gazdaságpolitikája, aki 1933–36 között irányította a német gazdaságot (mígnem Hermann Göring vette át a helyét, hogy Németországot felkészítse a háborúra). A harmincas évek tanulsága szerint tehát mindenütt, ahol akár baloldali, akár szélsőjobb politikai erők vetettek véget a válságnak, ezt a követett közgazdasági elvek lényeges megváltoztatásával, közgazdasági paradigmaváltással érték el. Európában azonban közgazdasági paradigmaváltás aligha várható.
A váltást nem segíti elő, hogy az unió vezetői meghosszabbították Barroso bizottsági elnökségét, ami az eddigi politika kis módosítással való folytatását ígéri. Az Európai Parlament zöld- és szocialista frakciója nem is fogadta el a korábbi bizottsági elnök újrajelölését, Martin Schultz, a szocialisták vezére Barroso neoliberális felfogását hánytorgatja fel, míg a zöldfrakció elnöke, Daniel Cohn-Bendit egyenesen mozgalmat szervez az „Állítsátok meg Barrosót” szlogen jegyében. Barroso megakadályozása azonban aligha fog sikerülni, mert az őt támogató frakciók többségben vannak a parlamentben, a zöld-vörös összefogás legfeljebb bosszanthatja kicsit a bizottság elnökét.