Nem feledhetjük a gyökereinket

Tompos Kátya négy évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem musical szakán. Sok színházban játszott, de tavaly óta a Nemzeti Színház társulatának tagja. Az orosz–magyar származású művésznővel a színház jelentőségéről és a gyökerekről beszélgettünk.

Több teátrumban is játszott, majd huszonöt évesen tagja lett a Nemzeti Színháznak. Mire támaszkodhatott gyors sikere során?
– Ahhoz, hogy megszülethessen a színházi pillanat a jól megírt szöveg és a helyzetet megélő, eljátszó ember, emberek a leglényegesebbek. Amikor a Nemzetibe kerültem, rögtön be kellett ugranom a Macskalápon című előadásba. Egyértelmű volt, hogy mi a feladatom, nem gondolkodtam azon, hogy kik a partnereim, még ha olyan nagyságokról is van szó, mint Básti Juli, Molnár Piroska vagy Kulka János, akikre gyerekkorom óta felnézek. Az, hogy egy társulatban lehetek velük, rengeteget jelent nekem, nagyon sokat tanulok tőlük. Bár most sokkal merészebb irányba indult el a színházi világ, de a gyökereinket, az elődeinket nem tagadhatjuk meg. Belőlük táplálkozunk, ők mutatnak irányt. Ilyen példa énekmesterem, Bagó Gizella is. Nemcsak a hangomat képezi, hanem élni is tanít. Másfelől a színjátszás adok-kapok játék, de nemcsak a művészek között, hanem a színészek és nézők között is. A közönség, a közösségformáló erő az, ami leginkább életben tartja a színházat, magát a kultúrát. A nézők otthon készülnek az estére, én az öltözőmben, végül egy közös élmény, egy rítus részesei leszünk. Ennél nincs is szebb.
– Musical szakon végzett, de sok prózai szerepe is van. A prózai és zenés színház között még mindig nagy szakadék tátong?
– Az utóbbi években változóban van az emberek zenés színházról alkotott véleménye, és a szakmán belül is kezd elmosódni a határvonal a két műfaj között. Egyre nagyobb az elvárás a színészek felé is, szinte mindenkinek profi szinten kell tudnia prózai szöveget mondani, énekelni és táncolni is. Számomra ez a helyes irány.
– Milyen munkái vannak? A következő évadban miben láthatjuk?
– A Nemzetiben játszom A holdbeli csónakosban, a János vitézben, az Oresztészben és az Atáliában. A következő évadban pedig Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című drámájában és a Berzsián és Didekiből készült színjátékban kaptam szerepet. Óriási kihívás, hogy Székesfehérváron a Kabaré című musical főszerepét kaptam meg. A premier az év végén lesz. Sallyt tíz évvel ezelőtt Földessy Margit színistúdiójában már játszottam, de kíváncsi vagyok, hogy most milyen mélységekig jutok el ebben a figurában, hiszen Sally nagyon nehéz és összetett szerep. Jelenleg Orosz Dénes Poligamy című filmjét forgatjuk, amelyben az egyik főszerepet alakítom. Ezt várhatóan december közepétől vetítik majd a mozik.
– Ön szerint Csehov oroszul érthető és érezhető igazán. Szerepel a tervei között, hogy anyanyelvén szólaltasson meg egy szerepet?
– Természetesen nagy vágyam, hogy egyszer oroszul játsszak, de azzal nem vagyok tisztában, hogy színészként működnék-e ezen a nyelven.
– Nagy sikert arat a közönség körében a De jajj! – cigánykabaré, amit az osztálytársaival közösen hozott létre. Volt valami tudatosság a témaválasztásban?
– Balogh Rodrigó ötlete volt, hogy Szőcs Artúrral, Zöld Csabával közösen csináljunk egy zenés cigányestet. Az alapot Bari Károly mesegyűjteménye és számos autentikus cigánymuzsika jelentette. Ma már a Söndörgő együttessel közösen játsszuk. A Spinoza Házon kívül sok helyen megfordulunk az országban ezzel a vándorjátékkal, július végén például a viszáki pajtanapokon adjuk elő, amit Szarvas József színészkollégánk szervez. Mi a cigányság szépségeit, mélységét, kultúrája sokszínűségét szeretnénk megmutatni humorral és iróniával. Ezt a műsort még a most kiéleződött etnikai konfliktusok előtt állítottuk össze, de remélem, hogy talán ez segíthet a cigányság egy kicsit más oldalát megmutatni.
– A Valami Amerika 2 sikerének köszönhetően egyre többen ismerik. Hogyan viseli a sztáréletet?
– A film után egyik pillanatról a másikra rengetegen kezdtek foglalkozni velem, főleg a bulvármédia. Engem ez a világ azonban nem érdekel, egyáltalán nem foglalkoztat, hogy hányszor kerülök címlapra. Nem vágyom arra, hogy minden megmozdulásomról cikkezzenek. Kapjanak belőlem annyit az emberek, amennyi sem nekik, sem nekem nem sok. A címlapsztoriknál számomra sokkal többet jelent egy mosoly vagy pár dicsérő szó, amit hús-vér emberektől kapok.