Részletek James D. Wolfensohnnak, a Világbank elnökének 1998. október 6-án, a Világbank éves közgyűlésén elhangzott előadásából: „Egy évvel ezelőtt még a fejlődő országok mindegyike fejlődni látszott a következő évtizedben. (…) Azután következett a krízis és válság egy éve. (…) Megtanultuk, hogy a kormányokat a gazdaság rendbe hozása érdekében fájdalmas lépések megtételére kérve hatalmas feszültségeket gerjeszthetünk. Nem a kormányok, hanem az emberek érzik a fájdalmat. A költségvetési hiányok megszüntetésekor iskolás gyermekeket támogató, egészségügyi ellátást biztosító programok szorulhatnak háttérbe, sok-sok közép- és kisvállalkozás, amely a tulajdonosnak és az alkalmazottaknak megélhetést biztosít, hiteltől eshet el, és csődbe mehet. Valami baj van a rendszerrel, mert még az évek során szigorú gazdaságpolitikát követő országokat is megtépázzák a nemzetközi pénzügyi piacok, az ország munkásait kidobják munkahelyükről, gyermekeik kénytelenek megszakítani tanulmányaikat, reményeiket és álmaikat elpusztítják. (…) Látjuk, hogy a mai világgazdaságban az országok becsábíthatják a magántőkét, építhetnek banki és pénzügyi rendszereket, növekedést érhetnek el, befektethetnek az emberekbe – néhány emberbe, de az őslakos szegény bennszülöttek hátrányos helyzetbe kerülnek. (…) Túl gyakran csak a gazdaságra koncentráltunk a társadalom szociális, politikai, környezeti és kulturális szempontjainak megértése nélkül. Felépíthetünk egy új nemzetközi pénzügyi berendezkedést, de az egy homokra épült ház lesz. (…) Ki kell dolgoznunk a válságok megoldásának hatékonyabb módját, a terhek jobb elosztását, mely nem végzetes a munkásokra, a kisvállalkozásokra és más ártatlan áldozatokra nézve. Gyorsan kell a vészhelyzetekre kidolgozott szociális segítséget bevetnünk.”
A Nemzetközi Valutaalap–Európai Unió–Világbank-hitelcsomag a pénzügyi intézményeket szolgálja, nem az államháztartásnak volt rá szüksége – ezt állítottam az Átvertek minket címmel a Magyar Nemzetben június 1-jén megjelent interjúban. Irina Ivasenko, az IMF irodavezetője nyilatkozatában (MN, 2009. június 18.) a hitelt elengedhetetlennek nevezte a csőd elkerülése érdekében.
Az IMF érvelése kérdéseket és kételyeket vet fel.
A pénzvilágban megdőlt az „ahol az erő, ott a bölcsesség” hittétel, csak mi még nem vontunk le ebből a megfelelő konzekvenciát. Egy volt jegybankelnök szerint nem a pénz, hanem a közgazdasági tudás tűnt el. Soros György a kongresszusi vizsgálaton rendszerhibáról és megtévesztésről tanúskodott: „A pénzügyi válságot nem az olajár vagy valamely ország okozta. A krízis a pénzügyi rendszer lényegéből fakad. (…). A piac nem szabályoz megfelelően.” A magyar pénzügyminisztériumi szakértők egybehangzó véleményére alapozva nyilatkozta: „a pénzügyi világ felelőtlensége okozta a válságot”.
Az IMF irodavezetője az interjúban menteni igyekezett felelősségüket, de épp elmélyítette, mondván, „a globális válság jeleit senki sem ismerte fel időben”. A valutaalap alapokmánya szerint köteles a nemzetközi monetáris rendszer hatékony működését felügyelni. Az irodavezető szerint „nagyon nehéz volt megjósolni, hogy a pénzpiacok válsága hogyan és mikor válik gazdasági válsággá, és ez miként érinti majd a feltörekvő piacokat”. Vajon az IMF sok ezer szakértője a világ összes pénzügyi adatával nem látott előre? Vessünk egy pillantást a keretes írásra, egy tíz évvel ezelőtti közgyűlési megnyitóbeszéd kivonatára!
Szükség volt-e az IMF-hitelre? – hangzott a riporter kérdése. Az irodavezető szerint igen, tavaly Magyarország borzasztóan rossz helyzetbe került eladósodottsága és a befektetői környezet romlása miatt. „Hazájukat kizárták a pénzpiacokról” – mondta. Félő volt, hogy az ország nem tudja adósságát törleszteni. Így az EU és a valutaalap kölcsöne segített abban, hogy stabilizálják helyzetüket – érvelt. Ezeket a gondolatokat raktárról kapjuk, már szinte beépült tudatunkba, holott könnyen belátható, hogy téves kommunikációs stratégia része. (Lásd a Soros által mondottakat.)
Az első téves állítás már fel sem tűnik, mindenki elhiszi, hogy Magyarország eladósodott.
Magyarország a nyitott gazdaságban nem adósodik el, nem is vesz fel hitelt, mert az ország már csak statisztikai fogalom. Az állam az államháztartás terhére vesz fel hitelt, de az eladósodása megállapításához legalább mérleggel kellene rendelkeznie. A magyar állam egyáltalán nem készít államháztartási mérleget. (Érdekes, ezt sohasem kifogásolják az akkurátus hitelezők.) Az országnak, a nemzetgazdaságnak csak része a közösségi javak és kötelezettségek összessége, ott még élnek emberek is a háztartásaikkal, és működnek a vállalatok és a bankok is. Félrevezető tehát, ha az országról szólva nem mondjuk meg, hogy pontosan mely alanyai adósodtak el és kikkel szemben. Van ilyen statisztika. Ha egy itt bejegyzett leánybank a külföldi anyabanktól hitelt vesz fel, vagy egy összeszerelő-üzem tartozik a külföldi anyavállalatnak, akkor a cégcsoporton belül egészen extrém kondíciók segítségével vihetik ki az országból a nyereségüket. Az adófizetők terhére számított államkölcsön egészen másként értékelendő, de mindkét eset az országos összevonásban szerepel. Tehát nyitott gazdaságban értelmezhetetlen kijelentés az ország eladósodása, ez csupán a közvélemény befolyásolására alkalmas.
Az elmúlt években nem a magyar állam adósodott el elsősorban a külfölddel szemben, hanem spekulatív céllal a pénzügyi intézmények, mert a kölcsönbe vett forrást nem fektették be a gazdaságba. A válság előtti hetekben az államháztartás külföldi adóssága és a kockázat szempontjából fontos MNB-tartalék figyelembevételével 16,48 milliárd euró nettó adósság volt, ez év végére 13,48 milliárdra csökkent, míg a bankok majd háromszor több, 35,2 milliárd euróval tartoztak külföldnek, és az év végére – a válság alatt! – ötmilliárd euróval gyarapították eladósodásukat, 40,5 milliárd euróra tornázták fel – magyar zászló alatt. Tehát a nettó külföldi adósság háromnegyede magán és csak egynegyede állami. A nagy magánadósság 80-90 százalékban külföldi tulajdonú és érdekű bankok, társaságok kötelezettsége, amelyek nagy arányban bankcsoporton belüli tőkemozgatást végeznek. Azért vesznek fel sok és drága hitelt, hogy költségként, adómentesen vigyék ki a nagy nyereséget – és az ne is látsszon. Nem a hazai háztartások és vállalkozások gerjesztik az eladósodást, hiszen a forintban lévő megtakarításaiknál is kevesebb hitelt kapnak. A kölcsönök valutában történő elszámolása csak trükk, hogy a – spekulatív okból érkező – bankcsoporton belüli deviza távozásakor fellépő árfolyamveszteséget ellensúlyozza a lakosságtól, a forint értékvesztése címén megszerzett többlet. A bankok valójában forintot kölcsönöznek, a devizaelszámolással azt érzékeltetik, mintha a polgárok adósítanák el az országot. A vállalkozásaink sem adósodtak el, hiszen alig kaptak kölcsönt. Az IMF mindezzel tisztában van. 2008. júniusban üdvözölte a költségvetési és a folyó fizetési mérleghiány csökkenését, majd szeptemberben a javuló tendenciát, most mégis ezzel ellentétes álláspontjával traktálja a közvéleményt. A valutaalap azzal is tisztában volt, hogy múlt novembertől nem kellett államadósságot törleszteni, a költségvetési hiányt a kincstárjegyekkel finanszírozták. Tehát az államháztartásban nem volt csődhelyzet.
Hamis állítás, hogy Magyarország eladósodott. A célja csupán az, hogy bűntudat alakuljon ki bennünk, amiért állítólag lehetőségeink feletti életszínvonalon élünk. Ha ez belénk ivódik, könnyebben elfogadjuk a megszorító intézkedéseket. Míg a GDP ötszöröse fordult meg a bankszámlákon 1995-ben, addig 2008-ban már 43-szorosa. Inflációval korrigáltan is nyolcszor jobban élnénk bő évtized múltán? Nem. Kevesebb reálértékű pénzünk van, csupán kevesek nagy spekulációját tűrjük. Az IMF irataiból kitűnik, pontosan tudják, hogy a bankrendszer adósodik el, erre figyelmeztettek az amerikai válság kitörésének napján: „A gazdasági lassulás ellenére a magánszektor hitelnövekménye erőteljesen növelte az adósságterhet, többsége külföldi valutában, így nőtt a magánszektor nettó külföldi eladósodása.” Az IMF az elvárt költségvetési beavatkozás érdekében mást kommunikál.
Egy tanmese talán segít megérteni, hogy mi történik velünk. Szép Sziget luxusszállodájába örömmel várják egy pénzügyi konferencia vendégeit. Brókerek érkeznek, nem költenek, ki sem lépnek a teremből, teljesen leköti őket összekuszált, horribilis egymás közti tartozásaik tisztázása. Az unatkozó újságírók azonban felfedezik: Szép Szigeten a legnagyobb az egy főre eső adósság, majd telekürtölik a világot. A sajtóban a hír „Szép Sziget eladósodott” szalagcímre egyszerűsödik le. Ezt hallja a portás, a takarító, a taxis. Törik a fejüket, de nem értik. De az igazgató rögtön felismeri a lehetőséget – csökkenti a bérüket, és emeli a tarifát.
Magyarországon a világ bármely sarkából bejegyezhető társaság az interneten, ide bármennyi deviza küldhető, el sem kell, hogy hagyja a bankrendszert, gyártja a hasznot a magyar statisztikai adatok terhelésével. Mi köze ehhez az országnak? Az, hogy a bankokat szolgáló jegybank magas forintkamatlábakkal csábítja a pénzt befektetőket. A hitelminősítők pedig országkockázatról beszélve üzennek a monetáris tanácsnak: felfelé azokkal a kamatlábakkal! Mi köze van mindehhez a magyar embernek? Az, hogy elszenvedi a magas kamatlábat, elszenvedi, hogy míg a szép idegen befektet, őt éppen kifektetik a hitele devizaalapú elszámolásával, vagy éppen a vállalkozása hitelezésének felmondásával. És a kormány ezt tűri, sőt a jegybanknál számlát vezetni jogosult VIP-ügyfelek kamathozamát maga állja azzal, hogy megtéríti a jegybank kamatveszteségét. (A kormány csökkenti a szociális kiadásokat, a költségvetési egyenleg pozitívumának növelésével, hogy több jusson az adósságszolgálatba csomagolt ilyen kamattámogatásra.) Az állam és az IMF együtt nézik végig, amint nagy zsákban hordják el az ország pénzzé tett javait. Eközben közösen gondoskodnak arról, hogy a „raktár” folyamatosan fel legyen töltve – például az IMF hitelével. A kormány nemcsak eltűri ezt, maga is azt zengi: eladósodott az ország. A magas kamat élvezetére érkezett offshore szereplők, ki sem lépve a bankrendszerből, csak megrendeli a sajtótól, hogy még kesergőbben húzza el az ország nótáját, majd lekaszálják a spekulatív hasznot. A bankszövetség elnöke nyilatkozta az IMF-hitelről szóló tárgyalás idején: „A piaci szereplő folyamatosan arról beszél az elemzőknek, hogy a magyar gazdaság a tönk szélén van. Ezt számokkal, plauzibilis vagy annak látszó érvekkel alá lehet támasztani, ráadásul ezzel az általános piaci hangulatra is lehet hatni.” A naiv belföldiek pedig az irányított spekulációt piaci jelenségnek hiszik.
Második téves állítás: „hazájukat kizárták a pénzpiacról.”
Nem a haza, az állam van jelen kötvény jellegű hiteleivel a pénzpiacon, ha lenne piac, de nincs. Az államkötvények értékesítése (a hitel egy formája) éves ütemben meghirdetett aukciókon történik, de kizárólag 11 kiválasztott vevő részére. Ők a legnagyobb kötvénykereskedők, bankok, pénzalapok, ők maguk a „pénzpiac”. Például a Deutsche Bank, a Citibank, a CIB, az Erste és a többi ismert kereskedelmi bank, de a takarékszövetkezeti bank is. Ha 11 kiválasztott külföldi és belföldi egyszerre, összehangoltan nem vesz államkötvényt, amikor erre leszerződött, akkor az botrány, kartell, épp a piac ellentéte. A magyar állam pedig elszalad, hogy számukra hitelt szerezzen? Beengedi az idegen pénzügyi közvetítőket, átadja a bankipar közel kilencven százalékát, az államháztartás finanszírozását kiemelkedő haszonnal honorálja, biztosítja a spekuláció extraprofitját, és akkor az elsődleges vevői jogokkal rendelkezők felrúgják szerződéseiket, hogy az őket ily szívességgel látó állam finanszírozását leállítsák? Szép, de nem igaz. Csak arra kellett a propaganda, hogy az ismert eseményeket alátámassza. Az állam pánikba esett, mert a spekulánsok durcáskodnak. A bankrendszerrel összenőtt jegybank gyorsan háromszáz bázisponttal több vajat ken a kiflijükre, miközben a világon mindenhol kamatot csökkentettek. Ezzel a megnövelt kamatkülönbséggel még nagyobb extrahasznot ígért a költségvetés. És lássunk csodát, továbbra sem vették az új állampapírt – mert az állam nem adott el. Azért, mert nem volt rá szüksége. Eközben azt halljuk, nem lett volna vevő az államkötvényekre, mert túl kockázatos, nem azt halljuk, hogy a februári próbakibocsátáson a meghirdetett menynyiség háromszorosára, április vége felé már majd négyszeresére érkezett ajánlat. Az IMF miért nem a valóságnak megfelelően mutatja be az eseményeket?
Harmadik téves állítás: „országukat az államadósság igen magas szintje teszi sebezhetővé, amit a lehető leghamarabb csökkenteni kell.”
Látjuk az IMF irataiból is, az államadósság nem volt túlzott és csökkenő tendenciát mutatott. Az állam nemzetközi összehasonlításban sincs nagyon eladósodva, az uniós középmezőnyben volt, és most javul ez a pozíció is. A konvergenciakritériumok lényegtelenné váltak, fel is függesztették, mert egyetlen ország sem tudja tartani. Azt látjuk, a bankrendszer visszafogja a hitelezést, ezzel a teljesítményt, tehát maga csökkenti a GDP-t, de így ennek arányában nő az adósságráta. Ugyanígy hat a forint gyengülése is. Tehát a bankrendszer leszorítja a termelést, a fogyasztást és így az állam adóbevételét is. Így a költségvetés helyzete romlik, az adósság törlesztése kockázatosabb, ám e címen lehet növelni a kamatokat. Az IMF bizonyára ezzel tisztában van, és szimulációs modelljeivel előre számítja a hatásokat. A közvélemény pedig azt hallja, a költségek visszafogásával lábal ki a bajból. Miért nem teszi közzé ellenőrizhetően az IMF az előrejelzéseit?
Negyedik tévedés: „Magyarországnak jelenleg nincs nagy pénzügyi mozgástere. Mindenképpen növelni kell az ország iránti bizalmat.”
Az állítás nincs szinkronban a tényekkel. Az államkötvényeket háromszor, négyszer jegyzik túl, hatalmas az itt spekuláló pénz. Ez nem a bizalom jele? Másról van szó. Az IMF irodavezetője szerint „A Magyar Nemzeti Banknak óvatos kamatpolitikát kell folytatnia.” Azaz magasba a kamatlábakkal! Vajon kinek az érdekében? Amikor máshol egy százalék körüli az alapkamat, nálunk közel tíz, amikor a kereskedelmi bankok sorra lökik csődbe a hitelmegvonással a jól működő, de e kamatot kitermelni képtelen cégeket. Ez lenne az IMF ajánlotta „óvatos” kamatpolitika? Vajon nem épp ez a válság fő oka? Nem látja ezt az IMF? Látja. Irina Ivasenko mondja: „Tavaly októberben, amikor Magyarország hitelért fordult hozzánk, a magyar célkitűzések egyik legfontosabbika az volt, hogy fennmaradjon a magyar bankrendszer stabilitása. (…) A magyar bankokat a devizaszükségletük miatt kellett megsegíteni. (…) Az IMF biztonsági hálója bizalmi célokat szolgál a bankok számára.” Akkor miért beszéltünk eddig Magyarország eladósodásáról? Vagy miért az államadóssággal bajlódunk? Miért állítjuk, hogy „hazánkat kizárták a pénzpiacról”?
A tények alapján sem az állam, sem a bankok nem voltak csődveszélyben, a bankok spekulatív okból hatalmas pénzbőséget teremtettek maguknak, és épp nagy jövedelmükkel „bajlódtak”. A húszmilliárd eurós készenléti hitel háromegyedét mégis fél év alatt lehívtuk. Miért? Nem ezt kellene az IMF új irodájának bemutatnia, a számlaforgalmat is közzétéve, ha már közhitelről van szó? Nem kellene bemutatni, milyen szerződéssel adunk forrást a bankoknak? Kitől vásárolja vissza az állam az évek múlva lejáró államkötvényeket előtörlesztésként, csak nem így juttatunk olcsó forrást „hátulról” a hitelintézeteknek? Csak nem az előre jobban látók menekülnek a viharos jövőtől? Ugyanis a vihart most programozzuk be. A Nemzetközi Valutaalap–Európai Unió–Világbank-hitelcsomaggal úgy segélyezzük a bankokat, hogy nyugodtan kidobhassák az embereket az állásukból, hogy elkergethessék otthonaikból. Őket, akik adózóként majd visszafizetik az államnak a bankmentő hitelét! És a szó itt megszakad…
A szerző a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének alelnöke
