Politika a sportpályákon

Rigmusokat mindig lehetett hallani a sportpályákon. Hozzátartozott a légkörhöz, a játékhoz. Idős szurkolók még emlékeznek a gyermekmondókára: „Ég a Taksony, mint a rongy, / Füstöl, mint a trágyadomb.” Avagy későbbről: „Két forint a meleg lángos, / Kikapott a Ferencváros.” „Hajrá, Vasas, ne hagyd magad, / Fradi csapat ócska csapat.” „Három kibli moslék, / Vesztett ma a Honvéd.” Ezek a rigmusok velejárói voltak a szurkolásnak. És még azt is el kellett viselniük a játékosoknak, ha az igazságot skandálták a nézőtéren. Például így: „Táncolj, Törő, menyasszonyod betörő!” Máskor meg: „Lila nadrág, fehér zokni, Fazekasné elment lopni!” De tudtak a drukkerek biztatni és dicsérni is. A két világháború között ekképpen, ha Orth a felezővonalnál átvette a labdát a régi MTK-pályán: „Óoooooo-rth!” – kiáltotta a tömeg, vagy lelkesítette Sárosi Györgyöt: „Gyurika! Gyurika!” A közelmúltból pedig: „Szentes Lázár, te vagy a császár!”
Sajnálattal írom, hogy ennek a rigmuskorszaknak vége. Új időszámítás köszöntött ránk a hazai sportpályákon: a közélet ádáz politikai csatazaja (lásd például a parlamentet), a felfokozott politikai elégedetlenség ütötte fel a fejét a stadionokban, a politika ide is beszivárgott korábban soha nem látott és hallott méretekben. A pályán huszonkét játékos kergeti a labdát, miközben a nézőtéren – obszcén felhangokkal – egyik-másik párt szidalmazása folyik. A szurkolók üzengetnek egymásnak, a politika irányítóinak, és vágyaikat fejezik ki. Elismerem, egyik-másik rigmus még tetszik is az ember füleinek – például a „Gyurcsány, takarodj!” –, de ez a magatartás összeegyeztethetetlen a játékkal. A rasszista megnyilvánulásokról nem is beszélve. Utóbbi világjelenség, nagy küzdelem folyik ellene, a dél-afrikai Konföderációs kupán is megjelent a pálya közepén a transzparens: „Mondjatok nemet a rasszizmusra!”
Ha a klubok vezetői leülnek a szurkolókkal idehaza, mindjárt megkapják: „De hát, sajtószabadság van Magyarhonban, alkotmányos jog a véleménynyilvánításra.” Miközben történetesen a Fradi-pályán részeg és belőtt szurkolók randalíroznak, és dívik a drogpiac is. (És nem csak a Keleti pályaudvaron.) Persze, könnyen elképzelhető: a politikának az is érdeke lehet, hogy szítsa a kedélyeket, és a jelenlegi gazdasági helyzetben provokátorokat építsen be a szurkolók közé, akik generálják a balhét. Húszan-harmincan, aztán átveszi háromszáz. A média pedig ugrik erre. Ezt sem lehet kizárni, de a jelenséget, akárhogy van is, orvosolni kell.
Általános tapasztalat, hogy a felháborítóra, a negatívan megítéltre jobban odafigyelünk, mint arra, amit helyeslünk. Pedig az iskolában, az egyetemen azt tanultuk, hogy a világnak jónak és igazságosnak kell lennie. Normálisnak és helyénvalónak azt kellene tekintenünk, hogy a jók jó tetteket követnek el, s az erény végül elnyeri jutalmát. Kultúránk erre hangol minket. Azonnal felfigyelünk mindenre, ami nem illik bele ebbe a várakozásba, ami sérti erkölcsi harmóniaérzékünket. Érdekel bennünket a rút, a bolond, a felháborító, a cirkusz. A nyilvánosság alaposan visszaél figyelmi készenlétünknek ezzel a sajátosságával. A média előszeretettel szerepeltet negatívumokat, mert a szerkesztők tudják, hogy az inkább várt kevésbé hír, mint a kevésbé várt. A botrányra szakosodott tömegkommunikációs közlések behozhatatlan előnyben vannak a közönség figyelméért folytatott versenyben a jó hírekre összpontosuló közlésekkel szemben. A klubvezetők arra panaszkodnak, hogy a média – egyelőre – a rosszabbikkal mutat azonosságot. Tehát a balhézó szurkolókkal. A sporttörvény sem reguláz olyan szigorúan, ahogy kellene. Angliában például törvényt alkottak a botrányosan viselkedő szurkolókkal szemben – hát még ha belépnek a pályára –, és adott esetben két évre kitilthatják őket a stadionokból, sőt börtönbe kerülhetnek. Ezzel együtt egy Sheffield United–Manchester City kupameccs után a szurkolók az egyik utcában – rendőri statisztálással –összeverekednek, de nem borogatnak fel kocsikat, és a csata után hazavánszorognak.
Nagyon fontos a sportvezetői állásfoglalás. Mondhatni, kötelező érvényű. Sokszor azonban azt tapasztaljuk, hogy a sportvezetők a szurkolók kegyeit keresik, és azt hiszik, akkor végzik jól a dolgukat, ha harcolnak az erkölcs ellen. Pedig az erkölcs mellett kell hadakozniuk. Hosszú távon csak ez a kifizetődő. Kétségtelen, hogy a rendőri, illetve őrző-védő szolgálatnak komoly gazdasági vonatkozása is van. Öt–hétezer forintba kerül egy órára egy rendőr, és a security kft.-k tagjainak 1800 forintot kell fizetni, ami, ismerve a hazai nézőszámokat és az egyesületek költségvetését, nem könnyen kigazdálkodható összeg. A Honvéd például a hazai meccsein száz őrző-védőt alkalmaz. A Ferencvárosnak egy- másfél millió forintba került mérkőzésenként a biztonsági szolgálat, és ebben még nincs benne a rendőri készenlét, miközben egy NB II-es klub költségvetése évente 20 és 50 millió forint közé tehető. A megoldás a sporttörvény megszigorításában van, továbbá az egységesen elfogadott házirendek betartatásában, valamint a kamerás beléptetőrendszer, illetve kártyák kibocsátásában. Ebben az esetben nagyjából kiszűrhetők azok a szurkolók, akik a botrányok előidézői. Persze a kamerás beléptetőrendszer is sokba kerül: 30-40 millió forint.
Vannak jó példák is: a Honvéd ugyanis kitiltotta azokat a személyeket a pályájáról, akik a botrányok okozói voltak. Ennek az lett a következménye, hogy egyáltalán nem jártak hazai meccsekre, és tüntetőleg csak vidékre. Az egyesületi vezetők itt jegyzik meg, hogy ha idegenben játszik a csapatuk, akkor is ők a felelősök a szurkolóikért. A kupamérkőzésen fordult a helyzet, mert a szurkolók kulturáltan viselkedtek, és a mérkőzés végén még be is mentek a pályára, igaz, el is vittek mindent… A csapat tulajdonosa a családi szektornál lebontatta a kerítést, arra biztatva a családosokat, hogy bátran jöjjenek a mérkőzésekre, mert a megengedhetetlen viselkedésnek gátat szabnak. Az Európai Futball-szövetség, az UEFA sokkal szigorúbban reagál a szurkolói rendbontásokra, mint a Magyar Labdarúgó-szövetség, az MLSZ. Még akkor is, ha történetesen a Ferencváros 2002 és 2007 között százmillió (!) forintos büntetést fizetett ki a pályák körüli botrányok miatt, és 94 százalékban a futballszurkolók voltak a ludasak.
A végső megoldás véleményem szerint – még a júliusban kezdődő bajnokság előtt – az összefogásban és a szemléletváltásban van. Mindenkinek személyes joga eldönteni, hogyan gondolkodik, és kire adja a szavazatát. Előre hozott választást akar vagy sem. De ennek a kinyilvánítása nem a sportpályára való. A parlament sportbizottságának, az MLSZ-nek, a kluboknak, a Magyar Olimpiai Bizottságnak (s a Magyar Fair Play Bizottságnak), valamint a médiának és sportikonjainknak közösen kell fellépniük annak érdekében, hogy változás álljon be a szurkolói viselkedésformákban, annak ellenére, hogy a politika, sajnos, valóban kizsákmányolja az életünket. És akkor talán valami hasonló rigmus csendül majd fel történetesen a Fradi meccsein, mint valamikor, amidőn ekképpen szólt az ének: „Megy a gőzös, megy a gőzös Budapestre, / Az FTC, az FTC sporttelepre, / Elöl ül a Ferencváros, / Hátul meg a görbe lábú / Farkas János. F-T-C [lassan], FTC [gyorsan].” Talán éppen karácsony előtt jártunk, amikor azt énekelték a szurkolók: „Pestről a Fradi, / Lejött hozzátok, / Bányászok, bányászok, / Máma a Flóri, / Két gólt fog rúgni, / Lássátok, lássátok!” És lőn.