Szőce középkori temploma

Szőce az Őrség keleti peremén, a Körmendet Zalalövővel összekötő 86-os főút közelében található. A múlt század harmincas éveiben még ezren felül, 1971-ben csaknem hétszázan éltek a Vas megyei faluban, ma már alig négyszázan laknak Szőcén, a harmaduk hetven évnél idősebb. Határában az Őrségi Nemzeti Parkhoz tartozó jégkorszaki láperdő és tőzegmohás rét virul, a közelében mintegy ötven forrás, kedvelt fürdő- és horgászhely – a Vadása-tó – található; pompás kirándulási és pihenési lehetőségek várják a környékre látogatókat.
A település neve – Zelche alakban – 1286-ban szerepel először okiratban, a szláv eredetű szó jelentése: kis falu, falucska. XIV–XV. századi birtokosai a Szölczei család tagjai voltak. Szőce régi, Szent András apostol tiszteletére szentelt templomáról középkori forrásokból, összeírásokból nem került elő adat, építésének története az 1969. évi renoválás, majd a 2000-ben befejezett feltárás és műemléki helyreállítás során tisztázódott, rajzolódott meg a kutatók – C. Harrach Erzsébet, P. Hajmási Erika és Valter Ilona – közzétett munkáiban. A falu közepén lévő dombon, az út mentén álló nyugati tornyos épület majdnem négyzetes alaprajzú hajóból és félnyolcszög-záródású szentélyből áll. Ez utóbbi eredetileg egyenes harántfallal készült legkésőbb a XIV. század elején, kései román stílusban. Vele egykorú a torony és a hajó nyugati homlokfala, amelyen belül feltárták a kegyúri karzat két pillérének alapját is. Falai döngölt agyagra rakott téglákból épültek, amelyek között – ismeretlen helyről származó – római téglákat és tetőcserepeket is találtak; külső vakolata a maradványokból láthatóan napsárgára volt színezve.
A kis templomot az 1400-as években a település földesura, Szölczei Miklós vasi alispán jóvoltából megnagyobbították. Hajóját lebontották, és enyhén szűkülő falú, gótikus apszist építettek a helyébe csúcsíves fiókos boltozattal, a külső sarkainál támpillérekkel. A boltívek később elfaragott gyámköveit a falkutatáskor megtalálták, amint annak a gótikus „holtak kapujának” a kőtöredékeit is, amelyen át a déli oldalon lévő ossariumba – csontházba – lehetett átjárni. Szintén középkori az oltár kőasztala, közepén a „szent lyukkal”, a sacrariummal, a keleti szentélyfalon látható gótikusablak-idomtégla mérműve pedig igazi ritkaság falusi templomon. A templomhajót – a régi oldalfalak bontott anyagának felhasználásával – kibővítették, a torony két oldalán lévő szélesítésen látható tölcsérablakokat a régi, román stílusban (!) készítették újra. Ilyesfajta, manapság divatos „remake”-kel igen ritkán találkozhatunk középkori műemléken. A falakat megerősítő támpillérek is a XV. századból valók, a nyugati bejárattól északra látható két erősen megkopott, feketéllő kőpaddal együtt. Egyik a megszégyenítésre ítélt bűnösök pellengére volt, a másik a nyomorultak ülőhelyéül szolgált, ahol mise idején koldulhattak.
Száz esztendeig (1632-től) az evangélikus vallású szőciek használták a templomot. Fakarzatot ácsoltak az épületben, ami az 1692. évi tűzben elhamvadt. A hat évvel későbbi egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint csupán a puszta falai maradtak meg a templomnak, „nincs más, csak torony és szentély a kőoltárral”, körülötte a régi temető. 1733 után a katolikus hitre visszatért falusiak restaurálták a templomot az Esterházy család pénzén. 1741-ben készült a hajó új csehsüveg boltozata, 1744-ben épült az északi sekrestye. 1758-tól plébániai egyház, fiókegyházai Őrimagyarós, Szaknyér és Hegyhátszentjakab (ez utóbbi román kori temploma 2001. november 24-én szerepelt sorozatunkban).