Szocialista gazdaságpolitika: visszaesésben éllovasok, fejlődésben sereghajtók

Áprilisban a Központi Statisztikai Hivatal legutóbb közzétett jelentése szerint az ipari termelés 25,3 százalékkal esett vissza a megelőző év azonos időszakához képest. A 27 tagú Európai Unióban ennél nagyobb visszaesést egyetlen ország sem produkált. Nem jobb a helyzet más gazdasági mutatók tekintetében sem: a gazdaság egészének teljesítményét kifejező bruttó hazai termék (GDP) csökkenése az első negyedévben közel másfélszerese az uniós átlagnak, a lakossági fogyasztás zsugorodása (7,5 százalék) pedig csak a három balti államban és Romániában volt nagyobb, mint hazánkban. A foglalkoztatottság csökkenésében szintén csak a három balti állam, valamint Spanyolország van mögöttünk. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a válság kitörése előtt a régióban a legalacsonyabb ütemű növekedést produkáltuk, miközben a környező országok száguldoztak, akkor az elmúlt évek szocialista gazdaságpolitikájának lényegét tömören megragadhatjuk: gazdasági fejlődésben sereghajtóvá, visszaesésben éllovassá teszi az országot.
És a gazdasági válság még korántsem érte el a mélypontját, mert a júliustól életbe lépett újabb kormányzati elvonások tovább fogják súlyosbítani a gazdaság visszaesését, így szinte majdnem bizonyosra vehető, hogy a GDP csökkenését aligha tudjuk megúszni a kormányzat által várt hat százalék körüli szinten. Hogy a recessziónak végül is hol lesz a mélypontja, az egyfelől függ a külső gazdasági helyzettől (az exportpiacok alakulásától), valamint a hazai gazdaságpolitikának a válságra adott válaszától.
Közgazdasági szempontból az alapvető gond, hogy az elmúlt évek szocialista gazdaságpolitikája olyan helyzetbe hozta az országot, hogy nálunk egyidejűleg kétfajta válság van, és ezzel okvetlenül tisztában kell lenni: egyszerre van jelen egy reálgazdasági válság, amelyet a termelés visszaesése, a jövedelmek csökkenése, a munkanélküliség növekedése fémjelez, valamint jelen van egy pénzügyi válság, amely mindenekelőtt az államadósság finanszírozási problémáiban ölt testet. A két különböző típusú válság egybemosása óriási szakmai hiba, mert egészen másfajta terápia szükséges az egyik és másféle a másik kezeléséhez. Sőt az igazi gond az, hogy az egyik válság enyhítését célzó intézkedések súlyosbíthatják a másik válságot: azok a lépések, amelyek enyhíthetnék az államadósság finanszírozásával összefüggő pénzügyi gondokat, mélyítik a gazdaság visszaesését, és fordítva.
Világosan látni kell azt is, hogy a két válság egyidejű jelenléte egyáltalán nem törvényszerű, nem lehet mindkettőért a nemzetközi helyzetet hibáztatni. Ha az elmúlt hét év politikája az államadósságot nem verte volna az egekbe, továbbá ha Szlovákiához vagy Szlovéniához hasonlóan mi is tagjai lennénk az eurózónának, akkor a pénzügyi válság egyszerűen nem, vagy alig érezhetően létezne. Nem létezne a devizahitelek bedőlésének veszélye, s az államadósság finanszírozása érdekében sem szorulnánk a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kölcsönére. A gazdaságpolitika irányát nem a valutaalap, hanem mi magunk szabhatnánk meg, s a gazdaságpolitikai eszköztárat kizárólag reálgazdasági válságból való kilábalásra, a gazdaság élénkítésére lehetne mozgósítani. Akár így is fogalmazhatunk: a válság kezelésében az európai utat lehetne járni.
A két válság közti különbségtétel a kormányzati retorikában és a hozzá kapcsolódó balliberális médiában persze nem jelenik meg, mert akkor nem lenne mód a politikai felelősség elmosására. Ugyanis a kialakult helyzetben egyszerűen a „válságra” való hivatkozással lehet a szigorító intézkedéseket kommunikálni, és ezzel a nyomorhoz vezető utat kikövezni. Az átlag választópolgár úgysem járatos a makrogazdasági összefüggések világában, így nem tudja, hogy a szigorító intézkedések a pénzügyi válságot hivatottak kezelni. Azt a válságot, amelyet a hatalmi érdekeknek az ország érdekei elé történő szocialista kormányzása idézett elő. A lehívott IMF-hitel nem a munkahelyek megtartását, a gazdasági visszaesés fékezését, a reálgazdasági válság tompítását szolgálja, hanem azt, hogy finanszírozható legyen a gigantikus szintű államadósság. Elsősorban azt a válságot kezelik, amit ők maguk idéztek elő.
A reálgazdasági válság (a GDP és a foglalkoztatás zuhanása) egészen más gondolkodásmódot és más terápiát igényel. Reálgazdasági válság idején nem a kormányzat brutális megszorításának kellene fenyegetnie a lakosságot. A fenyegetés a válság maga. A megszűnő munkahelyekkel, a csődbe ment vállalkozásokkal, a zsugorodó nemzeti jövedelemmel. Mindez persze kiváltja az adóbevételek csökkenését is, ami ceteris paribus a költségvetési hiány növekedéséhez vezet. Emeljünk-e adót, vagy csökkentsünk-e kiadásokat ilyen helyzetben, hogy tartani lehessen a deficit célul kitűzött értékét? A közgazdasági szakirodalom szerint – nota bene – ez nem tanácsos. Azért nem, mert a kormányzati elvonások tovább húzzák össze a piaci keresletet, növelik a munkanélküliséget, mélyítik a recessziót. Feszes költségvetési politika recesszióban nem a reálgazdasági válság ellen, hanem mellette dolgozik, nem nagyobb növekedésre, hanem nagyobb munkanélküliségre vezet. Ezért van az, hogy jelenleg a fejlett országokban korábban soha nem látott mértékű költségvetési hiányt figyelhetünk meg. Az Európai Bizottság legújabb előrejelzése szerint – jól jegyezzük meg – az idén átlagosan hat százalék, jövőre pedig 7,3 százalék körüli átlagos költségvetési hiányra lehet számítani a 27 tagú Európai Unióban. Kimondatlanul is sutba dobták azt a maastrichti konvergenciakritériumot, amely szerint a hiányt három százalék alatt kell tartani, hiszen ilyen súlyos gazdasági visszaesés idején ez a kritérium értelmét veszti. Több kárt okoz, mint hasznot.
Arra jószerivel már csak a magyar kormány hivatkozik, hogy ezzel elmossa a kialakult helyzetben játszott politikai felelősségét. Hogy ne kelljen az emberek elé kiállni és őszintén azt mondani: bár a jelenlegi reálgazdasági válság az adók csökkentését és a költségvetési hiány átmeneti „elengedését” kívánná meg, mi ezt nem tudjuk megtenni. Nem tudjuk, mert a politikai hatalom megtartása érdekében mi ezt már korábban, a válságot megelőző években – különösen 2006-ban a kilenc százalékra rúgó hiánnyal – folyamatosan megtettük. Így olyan pénzügyi helyzetbe hoztuk az országot, hogy most, amikor a gazdasági visszaesés csökkentése érdekében arra valóban szükség lenne, már csak nagyon korlátozott mozgásterünk maradt.
A közgazdaság-tudomány álláspontja szerint a reálgazdasági válság ellenében alapjában véve kétféle módon lehet küzdeni. Laza monetáris és laza fiskális politikával. Nincs más. A laza monetáris politika az alacsony kamatok politikáját jelenti, hogy ösztönözze az üzleti szektor beruházásait, és ezáltal elősegítse az új munkahelyek létrehozását. Ezért vannak ma történelmi mélyponton, vagy annak közelében a jegybanki kamatlábak az Egyesült Államoktól az Európai Unión keresztül Japánig szinte mindenütt. A laza, deficitbe hajló fiskális politikára pedig elsősorban azért van szükség, hogy a válság miatt kieső adóbevételeket ne kelljen kiadáscsökkentéssel vagy adóemeléssel ellensúlyozni, mert ez tovább csökkentené a gazdaságban az egyébként is alacsony összpiaci keresletet, így fokozná a visszaesést. Az okos fiskális politika ezért recesszió idején mindig hangsúlyt vált, a fiskális fegyelem helyett a munkahelyek védelmét helyezi előtérbe. S a kulcsváltozó itt a költségvetés egyenlege. Ha az egyenleg a válság miatt kieső adóbevételeknek megfelelően nem romlik, akkor a reálgazdaság szempontjából nem válságkezelő, hanem válságmélyítő kormányzati intézkedésekkel van dolgunk. Mindegy, hogy eközben az egyes adónemeket hogyan rendezik át – például az áfát emelik, a személyi jövedelemadót csökkentik –, ha az nem jár (vagy nem járhat) együtt a költségvetési egyenleg romlásával, akkor az intézkedések a gazdaság élénkítése szempontjából fabatkát sem érnek. Amennyivel több jövedelmet hagy a kormányzat a magánszektornál az egyik adó csökkentése miatt, annyival kevesebbet a másik emelése miatt, s ez makrogazdasági szempontból zéró összegű eredmény.
Mit jelentenek az elmondottak a konkrét nagyságrendek tekintetében? Az Európai Bizottság legújabb előrejelzése szerint az EU-ban 2009-ben átlagosan négyszázalékos visszaesésre lehet számítani. Mivel az adó- és járulékelvonások átlagosan a GDP 45 százalékára rúgnak, ezért a gazdasági visszaesés miatt a költségvetés kieső adóbevétele a GDP 1,8 százaléka. Az EU-országok költségvetési deficitje azonban átlagosan nem ennyivel (szocialista válságszakértők, figyelem!), hanem 3,7 százalékponttal növekszik. (A deficit átlagos értéke ugyanis 2,3 százalék volt 2008-ban, és várhatóan hat százalék lesz 2009-ben.) Vagyis a helyzet úgy áll, hogy nemcsak a recesszió miatt kieső adóbevételeket nem ellensúlyozzák fiskális szigorral, hanem emellett még – úgynevezett diszkrecionális politika keretében – további, a deficitet növelő, ám a gazdaságot stimuláló lépéseket is hoznak. (Ezek a diszkrecionális lépések alkotják a fő pilléreit az EU Gazdasági fellendülési tervének – European Economic Recovery Plan, EERP).
A hazai helyzetet illetően a GDP hatszázalékos csökkenésével és szintén 45 százalékos adóelvonással számolva a kieső adóbevétel a GDP 2,7 százaléka. Mivel tavaly a költségvetési hiánya 3,4 százalék volt, az idén 6,1 százalékig kellett volna elengedni ahhoz – vagyis szinte kereken az EU-országok átlagos értékére –, hogy a recesszióra ne kelljen költségvetési szigorításokkal reagálni. Felelős múltbéli politizálással a háttérben ennyi kellett volna ahhoz, hogy ne a gyes és gyed megkurtításán, a 13. havi nyugdíjak elvételén vagy éppenséggel ingatlanadón kelljen törni a fejünket.
Az a véleményem, hogy a hazai visszaesés mértékét tekintve komoly közgazdasági ráció van Orbán Viktor közelmúltban tett kijelentése mögött, amely szerint „a gazdasági növekedés elősegítése érdekében jóval magasabbra is lehetne engedni a hiányt”. Meggyőződésem, hogy a következő kormánynak az egyik legfontosabb feladata lesz az, hogy az államháztartás finanszírozásában gyökerező pénzügyi válság ellenére is megtalálja azokat az utakat – mert ilyenek vannak –, amelyek nagyobb mozgásteret biztosítva a fiskális politikának végre lehetővé teszik a gazdaság élénkítését, a reálgazdasági válságból való kilábalást.
A kormányzat válságkezelési filozófiáját elnézve úgy nézünk ki, mint valami potyautas: ha majd a laza fiskális és monetáris politikán alapuló gazdaságot stimuláló intézkedések más országokban beérnek, s a világgazdaság élénkül, akkor a növekvő exportunkon keresztül majd mi is fellopakodunk az induló vonatra. De azt ne várja tőlünk senki, hogy mi is kivesszük a részünket a globális receszszió elleni küzdelemből. Mert nálunk a költségvetés hiányát a politikai hatalom megtartása érdekében kilenc százalék fölé lehet ugyan engedni (mint 2006-ban), de amikor a II. világháború óta a világot sújtó legnagyobb gazdasági válság elleni küzdelem és a munkahelyek tízezreinek védelme hat százalék körüli hiányt kívánna meg, akkor arra már nincsen sem szándék, sem hozzáértés, sem pedig mód.
A helyzetet jól jellemzi Oszkó Péternek a közelmúltban tett kijelentése. „Ez a roadshow alkalmat ad arra, hogy bemutassuk azt a magyar válságkezelési módszert, amely a nemzetközi válságkezelésben unikumnak számít, hiszen nem előre menekülünk az adósságot növelve, éppen ellenkezőleg, őrizzük az alacsony hiányt, most lépjük meg azokat a takarékossági intézkedéseket, amelyekre mások majd a válság után kényszerülnek.”
E cikkben leírtakra tekintettel az idézethez nincs mit hozzátenni, az önmagáért beszél. Azt azonban megjegyzem, hogy egy ilyen álláspont az egyetemi oktatásban egy bevezető közgazdasági kurzusból történő vizsgán biztos bukás. Egy dologban viszont messzemenőn egyet lehet érteni a pénzügyminiszterrel. A válságkezelés nálunk folytatott módja valóban unikumnak számít. Most már csak azt kell eldönteni, hogy az EU gazdaságpolitikusai vagy pedig az önmagát szakértőnek tituláló kormányunk ül-e fordítva a lovon.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár