Téboly

Az ördög bújt az időjárásba. Hol leszakad az égbolt, hol fákat csavar ki a szél, diónyi jégmilliók verik a vetést, a háztetőket, máskor váratlanul fülledt meleg települ a vidékre, aztán meg áradni kezdenek a folyók, bár olykor-olykor kisüt a nap, ilyenkor rettegni kell az UVB-sugárzástól. Május közepe táján például gatyarohasztó meleg volt, most viszont, június végén időnként elkél a pulóver, esernyőt meg feltétlenül vinni kell magunkkal. Jó édesanyám (kilencvenhárom éves, még a tizenhetes Auróra-botrány előtt született) mondja, ilyen kacifántos időket még sosem élt át. Nyáron általában sütött a nap, télen meg esett a hó. Hol van az már…
A jelek szerint az időjárás szervesen illeszkedik a megtébolyodott világrendhez, rendetlenséghez. Logikát itt már nem lehet keresni, legyen az kül- vagy belpolitika, pártkoalíciós alkudozás, frakcióvita, bármi. Bábeli időket élünk, hazudik, aki azt mondja, ki tud igazodni ebben a borzalmas kavalkádban. Hogy strandpapucsban kell-e elindulnia reggel a munkahelyre, vagy vegye elő a régi jó pufajkát… Az ördög bújt a vezető kormánypolitikusokba is. Most, hogy a vesztüket érzik, már a szocialisták karon ülő tagozata is nekirontott az itt felejtett veteránoknak, megy a munkásmozgalmi anyázás (szegény Kádár – ha el nem lopták volna – forogna a sírjában), Lendvai Ildikó fagyos mosolyában kevés őszinteséget lehet fellelni, kevélysége Mesterházy Attilában folytatódik – de csak addig, míg utóbbi el nem csúszik a kivagyiság kutyagumiján.
Míg ezeket a sorokat írom, odakint mennydörög és villámlik, félénkebbik kiskutyám éppen most szaladt be a házba, egyenest az ágyam alá, ez neki a bunker.