Utókezelés

Pincejáró rovatunk tehetséges fiatal borászok után kutakodik. Most mégis Szepsy Istvánról lesz szó. No persze, a rovat fő csapásirányától ezúttal sem térünk el, lévén kilenc, olvasóink által már megismert ifjú borász éppúgy szereplője legfrissebb fejezetünknek, mint a már befutott sztárborász, Szepsy István.

Ehhez a mutatványhoz mindössze össze kellett hozni a részt vevő feleket. Nem volt egyszerű. Borászokból szabad időt kicsikarni legfeljebb januárban– februárban lehet, épp ezért meglepő volt, milyen erős hívószó a szakmabelieknek Hegyalja nagy öregjének neve. Hogy miért pont hozzá vittünk el néhány ifjoncot, annak magyarázata egyszerű: majdnem biztosak vagyunk abban, hogy a mai Magyarországon egyetlenegy ember személyében tökéletes a konszenzus.
Ha bárkit kérdezünk híres borásztól a kezdő „kézműves” borászig, ki a „leg” széles e hazában, majdnem biztos a felelet: Szepsy István. Tiffán Zsolt nemes egyszerűséggel csak annyit mondott róla: „Szepsy Pistának nem erre a világra kellett volna születnie.”
Szepsynél egyébként nincs hagyományos értelemben vett kóstoltatás, de a szakma számára rendkívül fogadókész a pincészet. Kihasználtuk. És meglepődtünk.
Házigazdánk hosszú időt szentelt a kis csapatnak, és figyelmességét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a késő délutáni érkezéskor nagy terített asztal várta az ismeretlen érdeklődőket. Tudta, Tokaj mindenkitől messze van, egész nap autózott a nép, szikkadt, tikkadt és éhes.
Az etetést kóstolás követte, majd éjszakába nyúló elmélyült szakmai beszélgetés. A másnap szőlővizsgálattal, birtokbejárással telt, a végén újabb kóstolás, amikor már nem kapható ritkaságokból repült ki a dugó. Egy ízben még olyan bort is kóstolhatott a társaság, amelyből mindössze két palackot őrzött a pince. A kóstolás a fiatalok boraival folytatódott, miközben házigazdánk figyelméből még arra is futotta, hogy a későn jövőkkel forduljon egyet-egyet a hegyen, avagy levigye őket a pincébe. Ha máskor nem, hát az utolsó nap hajnalán, amikor még mindenki jóízűen aludt.
Búcsúzóul végül e rovatra is jutott idő, ketten maradtunk a teraszon.
– Eltöltött két és fél napot ezekkel a srácokkal, kóstolta a boraikat is. Mit gondol róluk?
– Örömmel vártam őket. Ilyenkor én is tapasztalatokat gyűjtök egyrészt a borkóstolás által, másrészt azáltal, hogyan reagálnak arra, hogy mi mit csinálunk. Hadd mondjam el: többségük nem kezdő, hanem nagyon képzett kolléga, aki már a gyakorlat figyelemre méltó szintjén áll. Tanulni lehet tőlük. Természetesen örömmel mutattam meg Tokaj egy részét, amelyet ebből a szemszögből talán még nem láttak. Nemcsak az én munkámat akartam eléjük tárni, hanem a szakma olyan darabját, a természeti környezet olyan fontos szeletét, amelyet kell hogy lássanak ők is, tudjanak róla. És nekem is kell őróluk tudnom, hogy tovább tudjam szervezni az életemet és a munkámat.
– Ahogy ilyenkor lenni szokott, gyakori volt a telefonálgatás: „Itt vagyok Tokajban Szepsynél…” Még véletlenül sem azt mondták, itt vagyok Mádon. Ez nem zavarja?
– Nem is nagyon akarjuk, hogy ez megváltozzon. Azzal, hogy létrehoztuk a Mádi Kört, megcsináljuk a mádi eredetvédelmi rendszert a hegyközségen keresztül, csak azt szeretnénk elérni, hogy benne legyen a törvényben, milyen feltételek mellett termeljük a mádi dűlő vagy szőlő megjelölésű borokat. Szűkítjük az eredetvédelmi körzetet, ám ettől még a borvidék neve: Tokaj. Már nem is Tokaj-Hegyalja, hanem simán tokaji borvidék. Ez mindig így volt. Más borvidékeknél is így van, nemcsak itthon, hanem Európa-szerte. Bordeaux szintén sok településből áll, Burgund kicsit más, mert nem egy város, hanem egy körzet neve. De ugyanígy van Elzászban vagy másutt: van egy-egy jellegzetes pont, település. Maga Tokaj századokon át egyrészt a kereskedelem központja volt, ott élt a legtöbb kereskedő, és a hegységnek is ez volt a neve, csak újabban lett Zempléni-hegység. Megelőzően – jobb időkben – úgy hívták: Tokaji-hegység, Tokaj–Eperjesi-hegylánc. Ám miután Eperjes most nem az ország része, megváltoztatták a hegység nevét, északon Szlovák-érchegységre, nálunk pedig Zempléni-hegység lett – a volt megyéből kiindulva, bár azt is átvágta az országhatár.
– Ha Mádot ki sem ejtették a szájukon, mégis láthatóan elfogódott tisztelettel és szeretettel viszonyultak önhöz ezek a fiatalok.
– Ez nagyon megható, megérinti az embert. Főként, mert láttam a szakmához való alázatos hozzáállásukat. Nagy öröm, hogy ezt a korosztályt ilyen szenvedélyesen érdekli a magyar föld, a szőlészet, a borászat. Nem kereshetjük máshol a megoldást, csak magunkban, a magunk és a szakma kapcsolatában, abban, hogy mennyi közünk lesz egymáshoz. Természetesen most is vannak kapcsolataink, de mélyebb és tartalmasabb közünk kell hogy legyen egymáshoz. Csak így születhetnek meg azok a dolgok, amelyeknek köszönhetően az emberek ráébrednek, milyen nagy szükségük van egymásra. És így születhet meg az a magyar bor, amely nemcsak termék, hanem nagyon mélyen a kultúránk része, és már majdnem elveszett. Igaz, egy ideje bújik elő újra, egy picit talán azért is, mert mindannyian, akik itt voltunk, ezért dolgozunk. Hogy a magyar kultúrának ez a része újra életképes, az életünk része legyen. Mert mi az, hogy magyar föld? Miként tudjuk ezt érzékelni? A termésen, az embereken, a termelőkön keresztül. A föld vagy a nemzet szeretetéről csak akkor beszélhetünk, ha valamihez kötődik. Ahhoz az egészhez, amik mi vagyunk mindannyian, borászok, mezőgazdasági termelők, iparosok, kereskedők, újságírók. És ezt a nagy egészet kell szeretnünk szívvel-lélekkel, mert itt van, és általunk van. Egymásért tesszük a dolgunkat. Ha az ember pusztán magáért tesz valamit, az nem lesz tartós.

Szepsy István mindenesetre ebben a két napban hite szerint tette a dolgát. A Pincejárás rovat kilenc ifjú borásza, úgy tűnik, bőséges útravalóval tért haza Mádról.
Lássuk csak őket (a gondolataikat megosztó fiatal borászok sorrendje véletlenszerű)!

Bősz Adrián
Tudtam, hogy Szepsy István elképesztő szaktudással bír, de most láttam azt is, ami számomra mindenki fölé emeli. Ez pedig a dolog emberi oldala. Amit ő produkál, azt kizárólag munkával, puszta racionalitással nem lehet létrehozni. Korábban azt mondtam, húsz évvel jár minden borász előtt. Ma már lehet, hogy harmincat mondanék, és nemcsak minden borász, hanem minden magyar előtt – de isten ments, hogy valakit megbántsak, ezért maradjunk a borászoknál! Nemcsak a szőlőt kell megtanulnunk tőle, hanem azt is, ahogy a munkásaival bánik. Nyilvánvaló, hogy ilyen szőlőmunkát nem lehet lelkiismeretlen, jövő-menő emberekkel végeztetni. Az ő alkalmazottai tíz-egynéhány éve ott dolgoznak, emberi és olyan anyagi megbecsülésben van részük, amiből fenn tudják tartani az egzisztenciájukat. És ennek a felelősségét mindenben szabályos munkáltatóként vállalni… no, ez az igazán nagy dolog!

Söptei Zsolt
Az ember egész életében tanul, ha tetszik, ha nem. Más kérdés, hogy kitől tanul. Én most jó helyről tanultam. Hadd mondjam ki: a borászok borászától. Az pedig biztos, hogy ezentúl sokkal szigorúbb leszek magamhoz, mert minél előbb szeretném viszontlátni odahaza annak néhány elemét, amit itt tapasztaltam szőlőben-borban.

Kvassay Levente
Már azt is megtiszteltetésnek éreztem a magam huszonhárom évével, hogy együtt lehettem a többiekkel. Akkor pedig, amikor a közös kóstolót tartottuk, és Szepsy az én boraimat kóstolta, pontozta… hát, komolyan mondom, majd kiugrott a szívem az izgalomtól. A mellettem ülő kolléga nyugtatgatott: „Ne izgulj már annyira, minden rendben lesz!” Persze most már tudom, nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy minden a szőlőben dől el.

Légli Géza
A többieknél szerencsésebbnek mondhatom magamat, többször jártam Szepsy Istvánnál. Mindig tanultam valamit. Ami ezúttal leginkább megfogott, az a felülmúlhatatlan szőlészeti munka, ami itt folyik. Jelzem: minden igazi hittel bíró borász egyedüli tartaléka a szőlészeti munka. Ezenkívül emlékezetes marad a kollégák boraiból tartott kóstoló, különösen Szabó Zoltán frenetikus rajnai rizlingje. A közös kóstoló ugyanakkor fontos tapasztalattal szolgált a saját boraimat illetően is, hiszen önmagában minden bor rejthet élvezhető értékeket, ám gyökeresen változik a konstelláció, ha öszszekóstolunk.
Lenkey Géza
Idegen közegben nehezen nyílok meg – a borhoz hasonlóan –, de ebben a társaságban szinte azonnal feloldódtam. Az éjszakai beszélgetés emlékét pedig gondosan elraktározom a lelkemben, beosztom magamnak ínségesebb időkre. Nekem egyébként a kezdetektől Szepsy István a példaképem. És higgye el, ebben semmi elfogódottság nincs. Ez számomra magától értetődő tény. Épp ezért mázlim van, hogy én is Mádon borászkodom, könnyebben, gyakrabban fordulok hozzá segítségért.

Riczu Tamás
Tokaji bortúrán még sosem voltam. Rengeteg munkát kellett félretolnom, hogy ezúttal itt lehessek. Nem azt mondom, hogy megérte. Annál több történt: nagyot változtatott a hozzáállásomon mind a szőlőben, mind a pincében végzendő munkát illetően. Teljesen újragondoltam mindent. Tokaj egyébként lenyűgöző. Ha valaki azt mondaná, hogy itt a lehetőség, kezdjek neki borászkodni a Hegyalján… hát, nem mernék belevágni. Az iskolában úgy tanultuk: huszonegy borvidék van Magyarországon, plusz Tokaj. Most már tudom, miért.

Szabó Zoltán
Szőlő és filozófia. Valamit koncepciózusan eltervezni, és azt maximalista módon, az elveinkhez ragaszkodva végigvinni – ezt láttuk. Kicsit késve csatlakoztam a csapathoz, de István jóvoltából nekem is jutott a birtokbejárásból. Szepsy Istvánról a többiekhez képest csak többet mondhatnék, de mást nem, így inkább hadd dicsérjem meg Lenkey Géza borait. Dacára annak, hogy igen sokfélét kóstoltunk nála, minden borának határozott egyénisége van. Kifejezetten Szepsy-gyanús útnak ígérkezik az, amelyiken Géza elindult…

Miklós Csaba
Sokan vagyunk fiatalabb borászok, akik még nem tapasztaltuk meg ennek a szakmának a jó és rossz oldalát, így az itt összejött csapatnak különösen jót tett ez a lehetőség. Beszélgettünk a nagy asztal körül, és kollégákat láttam, nem befektetőket. Jó érzés volt ennek a kis körnek a tagjaként ülni ott, ahol szerintem a világ minden borásza szívesen üldögélne. Abban az atmoszférában. Látom, a többiek is így vannak vele. Varázslatos volt az István tudása, és az a bőkezűség, ahogy ezt próbálta átadni nekünk. Ahogy velünk bánt… és hogy mennyire nem volt fukar. Odamentünk ismeretlen, fiatal gyerekek, és nem azt mondta nekünk, hogy na, srácok, én sok mindent tudok, és ha majd ti is eltöltötök negyven évet a szakmában, majd ti is tudni fogtok! Komolyan mondom, örülök, hogy egy korban élhetek Szepsyvel. Ehhez a mondathoz ragaszkodom.

Vitényi Donát
Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyáltalán létezik. Hazamentem, megölelgettem a családot, aztán kimentem a szőlőbe. Csak álltam ott vagy egy órát…
Szóval… most neki lehet állni!