(vannak-e örök legendák )

Én nem tudom, miért vonzódom a legendákhoz, jobban mondva a legendás hősökhöz és teljesítményekhez. Azt sem tudom, miért érint kellemetlenül, ha egy legenda véget ér. Ma, a televízió és internet korszakában szemünk előtt születnek a hősök, s általában tündöklésüknek és nyomorúságuknak közvetlen közelről lehetünk tanúi. Aligha kétséges, hogy napjainkban világszerte nem a politikusok, a művészek vagy a tudósok, hanem a sportolók a legismertebb és legnépszerűbb emberek. Ez aligha véletlen. A sportban maga a tett közvetlenül tárul szemünk elé, és szinte ez az egyetlen olyan terület üzleties világunkban, ahol ugyan a pénz hozzájárul ahhoz, hogy uralkodjon a jó, ám a háttérben történik ez, szinte észrevehetetlenül, mi csak az eredményt, a teljesítményt konstatáljuk. A legnagyobb sportolók az emberi fajta nemes tulajdonságait testesítik meg, a legjelentősebb sporteseményekből sohasem hiányozhat a hagyomány táplálta belső erő, az emelkedettség, aminek már-már a morálhoz és a szabadsághoz van köze.
A sportoló a múlttal és a jelennel egyaránt küzd, egy világrekordernek túl kell szárnyalnia összes tündöklő elődjét, hogy aztán valamikor a jövőben az ő teljesítményét múlja felül, talán egy olyan valaki, aki még meg sem született.
Lehet, hogy nekem rossz a természetem, de örülök annak, ha valaki tartósan kiemelkedik társai közül. Nem a gyengének szurkolok tehát, hanem annak, hogy az erős erős maradjon.
Jelenleg két olyan sportoló van a világon, aki hosszabb távon is felülmúlhatatlannak tűnik. Különös módon mindkettő rúdugró, és mindkettő orosz: Szergej Bubka és Jelena Iszinbajeva. Bubka már visszavonult a versenyzéstől, de a csillaga változatlan fénnyel ragyog. Iszinbajeva sorozatos világcsúcsai pedig egyelőre mások számára elérhetetlennek tűnnek, mondhatni, ez az ifjú hölgy a maga nemében tökéletes.
Csodálatom ellenére azonban nem az ő személyiségük hatott rám legintenzívebben, hanem egy teniszfenoméné, Federeré. Restellem bevallani, hetekre melankóliába estem, amikor négy év után elveszítette világelsőségét. Vereségeit szinte sajátoménak érzem, s amikor az Ausztrál Open döntőjének drámai elvesztése után sírva fakadt, majdhogynem nekem is könnyes lett a szemem. Nemcsak a tenisztudásával nyerte el a rokonszenvemet, hanem viselkedésével is. Egész lényéből európai kultúra árad. Elegánsan tudott győzni, s szerényen viselte annak a terhét, hogy sok szakértő a valaha élt legjobb teniszezőnek tartotta.
Aztán, miként valószínűleg önök közül is sokan tudják, jött egy nála fiatalabb, egy győzni akaróbb, Rafael Nadal, aki megfosztotta a világelsőségtől, s mintegy új legendát teremtett. Ez a spanyol fiatalember bizonyos értelemben ellentéte Federernek, tenisztudása hihetetlen akaraterővel, szívóssággal, döbbenetes küzdőképességgel társul, s minden képesség megvan benne, hogy átvegye a „könynyed” Federer helyét a teniszlegendáriumban. Elegánsnak azonban hosszú ideig aligha volt nevezhető. Míg Federer játszott, ő küzdött, s oly sikerrel, hogy egy idő után úgy látszott, magától a tenisztől is képes elvenni nagy vetélytársa kedvét. Soha nem hagyta el magát, mentális képességeivel a legreménytelenebb helyzetből is kikerült. A négy legnagyobb verseny egyikén, a Roland Garroson mostanáig még nem szenvedett vereséget. A legnagyobb szakértők azt mondták: nem tudják elképzelni, hogy ezen a versenyen bárkinek is lenne esélye őt legyőzni.
Aztán egy svéd, a felső középmezőnyből, váratlanul simán megverte, s megnyílt az út Federer előtt, hogy életében először megnyerje a Roland Garrost. És kiderült, hogy az elegáns világfi mekkora szenvedésre képes a győzelemért. Hogy kettőjük közös legendája meddig tart még, én nem tudom…