(lesz-e ébredés a rémálomból )

Én nem tudom, mikor derül fény a magyarországi romagyilkosságok elkövetőjének vagy elkövetőinek kilétére, s milyen indíték, gyűlölet, őrület áll a példátlan rémtettek mögött.
Jó néhány sorozatgyilkosság történt a világban, számos hírhedt eset közismert, a legtöbbnél egyértelműnek látszott az őrület, amely szexuális zavarra utalt. Voltak magányos gyilkosok, nemegyszer ketten, vagy egynéhányan szövetkeztek, hogy embert irtsanak, sokszor ötletszerűen, máskor bizonyos típusokra szakosodva. Előfordult, hogy bűnszövetkezetben követtek el sorozatgyilkosságokat, s az őrület létmóddá vált, és több ezren szakítottak a normális emberi viselkedéssel, természetesnek tekintve az iszonyatot.
Jelenleg nem lehet tudni, hogy a Magyarország különböző területein elkövetett borzalmas emberölések között miféle kapcsolat van, s maga a rémtett milyen indítékból fakad. Az sem tudott, hogy magányos gyilkosról van-e szó, vagy többek által véghezvitt akcióról, amely valamely gyűlöletből fakad, s kitervelése, végrehajtása átgondolt, már-már programszerű. De akár magányos tettről, akár társult hóhérokról van szó, az őrület és embertelenség jelenléte kétségtelen. Mindennek valóságos voltát igazolni látszik, hogy egyre inkább összefüggés fedezhető fel a gyilkosságok között, s ami a legszörnyűbb gyanúra ad okot, hogy az áldozatok romák.
A legiszonyatosabb s az egész magyar társadalomra a legmegrendítőbb az volna, hogy a tömeggyilkosok vadásznának véletlenszerűen cigányokra, fajgyűlöletből. A magányos sorozatgyilkosok is gyakran specializálódnak bizonyos embertípusra, akár nőkre, akár öregekre, akár gyermekekre, cselekedetük mögött mindig valami belső indíték fedezhető fel, úgymond belső hang váltja ki belőlük a szörnyű tett kényszerét, amit valami lelki sérülés motivál. Ez a motiváció szinte szükségesnek és eleve elrendeltnek, már-már igazságosnak tünteti fel magát a tettet, mintegy leplezve annak szörnyűséges voltát, bármifajta lelkifurdalást kiküszöbölve.
Véleményem szerint a rasszista gyilkosságok ebbe a kategóriába tartoznak, a szörnyeteg úgy véli: igazságot oszt. Ha egyedül van, illetve egyedül terveli ki, s hajtja végre rémtetteit, akkor a bűncselekmény-sorozatot – elvileg – egyedi, ördögi betegség következményeinek is tekinthetjük, ha azonban a tettesek többen vannak, akkor valami fenyegető járvány kibontakozására következtethetünk. És ez mindannyiunk számára félelmetes.
Félelmetes azért, mert fel kell tételeznünk, hogy hátterében valami kortünet áll, mégpedig olyan kortünet, amelynek hatása alatt a hóhérok mintegy ítélet-végrehajtóként lépnek fel. Ez pedig az egész magyar társadalmat érinti. Ugyanis ilyen vagy ehhez hasonló válasz bármifajta feszültségre, bármifajta népcsoport bármilyen tevékenységére egyszerűen tűrhetetlen. Ha így van, akkor nemcsak a gyilkosok belső motivációjára kell teljes fényt deríteni, hanem az egész társadalom roma–magyar kérdéshez való viszonyulását felül kell vizsgálni, s revízió alá kell helyezni. Mindez természetesen csak feltételezés, mivel az ügy hátteréről nincs információnk. Annyi azonban biztos: valaki programszerűen romákat öl, vagy valakik romákat ölnek. Az egész magyarságnak múlhatatlanul szüksége van arra, hogy e rémcselekményekre s az elkövetők személyére fény derüljön, s az esetek pontos és teljes felderítése után a tanulságok és konzekvenciák levonásának kell következnie.
Nyilván a rendőrség hihetetlenül nehéz feladat előtt áll, a bűntények mibenlétéről eredően is. Most már világosan látszik, hogy az elkövető vagy elkövetők óvatosak, a cselekmények – a változatos helyszínek ellenére – átgondoltak, s végrehajtásuk rutinos, már-már szakértelemre vall. Jó volna, ha hamarosan véget érne ez a rémálom, de bárhogy fejeződik is be, nagy megkönnyebbülésre nincs remény. Akkor sem, ha egyetlen rasszista gyilkos őrült teremtette ezt az iszonyatot, s különösen akkor nincs, ha tudatosan, többek által szervezett cselekmény történt.
Annyi biztos, mindebből politikai tőkét kovácsolni, az indulatokkal játszadozni önmagában is bűnténnyel ér fel. Hogy egy ilyen rémálomból lehet-e normális ébredés, én nem tudom…