(milyen egy halottsirató )

Én nem tudom, hogy egymást kölcsönösen utáló emberekből létrejöhet-e egy eredményesen működő párt elitje. Persze a kölcsönös utálkozás csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a párt egy súlyos választási vereség után bomlásnak indul. Mint ismeretes, a bomlás bűzt áraszt, ezt a bűzt érezzük, ha hányingerünket leküzdve megközelítjük a tetemet, s elolvassuk a szellemmé vált párt egyik-másik „prominensének” nyilatkozatait egymásról és magáról a szervezetről, amely bizonyos pillanatig feddhetetlenségével, összetartásával és kiváló elmék sokaságával büszkélkedhetett.
Itt pontosan a fordítottja játszódik le annak, mint amikor egy illusztris személyt temetnek, akit a nekrológok felemelnek az égig. Felemelés helyett a párt még ki sem hűlt teteme fölött a gyalázkodás felhője lebeg, a hajdani „barátok és fegyvertársak” sietve hozzák a világ tudomására, hogy a halott sosem volt egészséges, s életben tartására már azért sem mutatkozott igazán remény, mert kezdeti virulenciájában is számos „belső féreg foga” rágta, ügyeit némelyek eleve Szent Mihály lovára juttatták, az egész nagy, becsületes pártlélek tele volt métellyel és haszonleséssel, s azokat lehetetlen volt onnan eltávolítani, akik csaltak, loptak, hazudtak, mert maga a szabad lélek eszméje nem tűri el a féregtelenítési retorziót. A rendteremtésre csak egy autokrata, centralizált, rabszíjra fűzött szervezet képes.
A halottsiratók jajongásából az is kiderül, hogy a párt legnagyobbjai tulajdonképpen szálas termetük ellenére nemegyszer törpének bizonyultak, rozsdamarta szürkeállományuk gyakran tévútra vitte őket. Természetesen a halottsirató kivételével, aki mindeme esendőséget elkerülte, s így nem hibás semmiben, a hibákról pedig mind ez ideig merő hűségből és szolidaritásból hallgatott.
Most jött el az egyenes beszéd ideje a sírnál, bár az egyenes beszéd mindvégig a talpát most feldobó párt sajátja, és a vele együtt lángoló, majd elhamvadó médiájának bűvigéje volt. Az egyenes beszédből most derül ki, hogy a párt intellektuális tréfamestere valójában sohasem képviselte azt, amiért maga a párt létrejött. Legnagyobb ideológusa pedig, amikor a nagy baloldali bika elszabadult, azért javasolta, hogy üljenek fel a bika széles hátára, mert így remélte a veszedelmes állatot féken tartani. A féken tartásból kényelmes utazás lett, sőt ösztökélés, nehogy a jobboldalon fújtató Minotaurus érjen a célba, leszaggatván a szabadság, a demokrácia és a tolerancia éretlen gyümölcseit.
A párt elnökeiről – a nyilatkozó halottsirató kivételével – kiderült, hogy valójában „belső ellenzékként” tevékenykedtek, így ásva pártjuk sírját. Ne firtassuk, hány elnöke, szürke eminenciása, ügyvivője, s a többije volt a végvonagló szervezetnek, sok idejében lelépett onnan, s már-már populistává válva kijelentette, hogy a mostani hullajelölt akkor is bűzlött, amikor éppen virágkorát élte.
Mindennek ellenére a halottsiratók végsőkig kitartanak a vártán, mert ha a párt maga kipurcant is, tisztségei még hasznot hozhatnak, s ellenségei itt élnek közöttünk; a hűséges szív nem alázkodik meg a hullarablók előtt. Így a sír mellett nyilatkozó, bár szavaiból világosan kiderül, hogy a szervezetben, amely a zsarnok megfékezéséért született, hogy aztán azzal kart karba öltve meneteljen a sírgödör felé, velejéig romlott volt, a nyilatkozó kivételével, ellenfelei, akik netán réges-rég felismerték ezt a romlottságot, mégiscsak megvetendőnek és elvetendőnek tekintendők. Ezért kell a végsőkig kitartani.
Hogy miféle szervezetről beszélek, én nem tudom…