Szöcskék ugrálnak lépteink elől, amint a Somssich-kastély kertjében sétálunk, pillangók kergetőznek vígan, a fűben növendék kígyó siklik, csiperke nő, mintha minden idilli volna. De a bokatörő fűcsomókon haladva gyorsan megtudjuk, éppen az ellenkezője igaz.
Pedig Somogysárdra érve szembetűnők a rendezett porták, a szépülő falukép; jöttünkkor épp a templom cserepeit cserélik, homlokzata már új köntösében sárgállik. A XVIII. században épült malomban ma közösségi ház működik, a község határában a hajdani, török korban elpusztult falunak emléket állítva alakítottak ki parkot a szorgos helyiek.
Vagyis a munkakedvvel nem volna gond errefelé, csak éppen munka nincs. Ám nem volt mindig így. A községben kétszázötven esztendőn át folyt lótenyésztés. Hajdanán még az angol királynő is tartott kancákat a barokk Somssich-kastélyhoz tartozó hatalmas ménesben.
A háborúig a kúria, az arborétum és a lovasközpont a kegyúré volt, majd a közeli Kutas állami gazdasága kapta meg, amely a rendszerváltásig foglalkozott a lovakkal, 1990 után a rendőrség rendezkedett be Somogysárdon, s tartott itt több száz lovat. Két évvel ezelőtt azonban az állatok egy részét eladták, a többi jószágot pedig egy másik telepre költöztették, megszüntetve ezzel több száz év hagyományát. Hetven embert küldtek el egyik napról a másikra abban a megyében, ahol talán a legkevesebb a munkalehetőség. 2007-ben Mátrai Márta fideszes képviselő kérdezte az Országgyűlésben az akkori igazságügyi minisztert, Takács Albertet, miért szüntette meg a tárca a ménest, s hogy valóban a szocialistákhoz közel álló külföldi befektetők akarják-e megvásárolni a telket. A miniszter válaszában leszögezte: a lovasbázis éves működtetési költsége már 2005-ben meghaladta a 200 millió forintot, „pedig a rendőrség igényeinek megfelelő lovak piaci értéken is maximum 5-8 millió forintért beszerezhetők”. Hozzátette: a szakmai vélemények szerint a „lovak nem tartoznak sem a hagyományos magyar, sem a veszélyeztetett fajtakörbe, azaz nemzetgazdasági, illetve fajtához kapcsolódó örökségvédelmi szempontból a lovasbázison tenyésztett lovak genetikai értéke csekély”.
Rádiócső-szerelő lovászok
Ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő a tulajdonos, amely már értékesítette volna a kastélyt, ám a telken található a vízmű is. Mivel a falu nem maradhat víz nélkül, csak szolgalmi joggal együtt eladó az óriási telek, ezért mostanáig megfeneklett az adásvétel ügye. Talán ez a somogysárdiak szerencséje, tovább álmodozhatnak elveszített ménesük visszaköltözéséről.
Korábban évente többször is rendeztek különböző lovasversenyeket a komplexumban. Később már csak egyszer, augusztus 20-án. Az idei ünnepen azonban már nem nézők tapsától lesz hangos a helyszín. A polgármesteri hivatal irodái, folyosói roskadoznak az itt született lovak nyerte serlegektől; Nemzeti Nagydíj 1976, Ügetőverseny 1981, olvasom a kupákon. A falakat lovakat ábrázoló festmények, fotók díszítik. A jegyző falán függő képről a helyi nemesítés, a somogysárdi fakó figyeli az idegent. Gondolhatnánk, ami a hagyományőrzést illeti, jó kezekben van a falu, hiszen kun származású polgármestere, Csikós Nagy Márton évente lovagol haza hét határon át szülőföldjére, Abádszalókra. A kézzel nem is hibádzna semmi…
– Tradíciója volt a településen a lótenyésztésnek, generációk dolgoztak az ágazatban. Amikor megszűnt a ménes, a szociális tárca jó szándéktól vezetve át akarta képezni a helyieket arra, hogy rádiócsöveket szereljenek össze. Érti? Ilyesmire kényszeríteni azokat, akik egész életüket a lovak mellett töltötték. Agyrém. Ez nagyjából akkora hülyeség, mint az „út a munkához” program: minden reggel abba fájdul bele a fejem, hogy kitaláljam, milyen munkát adjak az embereknek, mindennap mégsem kaszálhatnak – mondja a falu első embere.
Trágya, gaz, olajtócsa
A tizenhat hektáros park mellett sétálunk. A főkapun nem léphetünk be, mert a területet őrzik. A főépülettől távolabb azonban a kerítésen annyi a lyuk, hogy akár autóval is behajthatnánk.
A kastély lehangoló látvány: vakolata több helyütt omlik, a hátsó kocsibehajtó mennyezetének java a földön hever egy kupacban, ki tudja, mikor omlott le a téglahalom.
Semmivel sem szívderítőbb a kép a kastély főhomlokzata felé; a hajdani Törökvárról ide szállított reneszánsz kőkút még most is messziről vonzza magára az idegen szempárt. Hogy az épületen belül milyen állapotok uralkodhatnak, nem tudjuk, az ajtókon lakatok rozsdásodnak.
– Elkótyavetyélik a szocialisták a rájuk bízott értéket, pedig amikor választunk, nem erre adjuk le a voksunkat – mormolja a polgármester. Hozzáteszi: védett a kastélyt körbevevő arborétum is, melynek első fáit 1876-ban ültették, de az állam nem törődik azzal sem, mert „némelyik fa vírusos”. A park egy pontján kettős lucfenyősorra leszek figyelmes, még mai állapotában is pompás látvány, de séta közben hárs-, gesztenye-, ciprus- és tiszafa is árnyékot von az elhanyagolt, szebb napokat látott parkban.
A magtár mellett haladunk, az épület oldalain kétujjnyi résen szökik be a fény, nem sokkal távolabb kétszáz éves kicsiny, téglából épült víztorony áll, vele átellenben egy kerekes kút díszes kútháza ledőlve, mint haldokló piheg a méteres gazban. – Itt volt a gyógyszertár és az állatorvos – mutat két épületre a polgármester. Közelében mesterséges megtermékenyítőállomás, szemben vele istálló. Teteje bedőlve, cirádás kovácsoltvas zsaluzatú kapuja megvetemedve tanúskodik az érthetetlen pusztulásról.
Az istállók felé tartva olajtól tocsogó töltőállomás és szocreál szárító látványa riaszt: az építmények tanúi a hanyagságnak, a nemtörődömségnek. Kísérőnk megjegyzi: annak idején a rendőrség meg sem kérdezte a falut, felépítheti-e a szárítót, noha a vonatkozó rendelkezés szerint a por- és zajszennyezés miatt a község határától három kilométerre kellett volna felhúzni a mára az ódon épületekhez hasonlóan pusztuló építményt.
– Itt voltak a növendéklovak – néz körbe Csikós Nagy Márton egy hatalmas, két részre osztott istállóban, s a lóállásokat összeszámolva gyorsan kiderül: száznál is több hátas állt egykor az épületben. A szalma, melyen a lovak pihentek, már összeállt, a magtárban még adagnyi zab hever, körben lótrágya – egyik napról a másikra költözött ki az élet a falak közül.
Rehabilitáció, wellness vagy nihil?
– Olyan lovasiskolát hozhatnánk itt létre, hogy mindenki csodájára járna, ha megkapná a falu a telket – vágyakozik a polgármester, úgy ismételgetve a szavakat, mintha abban bízna: minél többször mondogatja, annál nagyobb az esély a megvalósulásra. – Egy holland–német alapítvány gyógyközpontot szeretne kialakítani, hétszáz Down-kóros gyereket helyeznének el nálunk. Csak úgy egyeztünk bele, ha a ménes újraszületne, de kedvezően fogadták: a gyerekek ápolnák az állatokat, lovagolnának is rajtuk. De járt nálam már többször az olasz lovasszövetség elnöke is, aki a versenyek során megsérülő lovakat hozná ide gyógykezelésre, építenének egy gyógymedencét az állatoknak, mely a 38 fokos termálvizünkkel működne. De ha netán egyik terv sem valósulna meg, a gyógyvizünkkel, a kastéllyal, a parkkal és az istállókkal olyan kincs volna a kezünkben, amivel könnyen tudnánk tőkét bevonni egy lovas-, wellness-, vadászcentrum kialakításához – magyarázza a polgármester kis pihenőt tartva.
– Mi lesz, ha nem kapják meg a vagyonkezelőtől a kastélyt?
– Nem tudom. Azt sem, megérem-e, hogy újra lovak futkároznak majd itt. Pedig a letargiából azóta sem gyógyul a falu, folyton azt kérdezik az emberek, mi van már a ménessel.
Kis tribün tövében sétálunk tovább a lovaspályára: kell fantázia hozzá, hogy elképzeljem, itt egykor galopp- és ügetőnyomsáv futott körbe. Az ovális pálya közepére érve több fogathajtó akadályt fedezünk fel, persze csak egészen közelről, távolról egyszerű halomnak tűnik. – Így vigyáznak a magyar értékekre – mondja a település első embere. – Lamperth Mónika, kaposváriként lett belügyminiszter, mégsem járt itt egyszer sem – teszi hozzá egy vizesárok mellett állva, nem messze a díjlovaglók elkerített versenyhelyszínétől, melyből a homokot rég elfújta már a szél, kerítése elszáradva fityeg, kornyadozik.
Akár egy szürreális látomás, lónyerítés töri meg a csöndet. Valóság, vagy csak képzelgek? – Néhányan még tartanak lovakat, csak úgy, maguknak – veti hátra a válla mögött Csikós Nagy Márton gondolatomat kitalálva. Hatvanhárom évesen kétszer olyan gyorsan halad, mint mi.
Kiérünk a főútra. A napsütésben vakít a parkot körbevevő kerítés fehérre meszelt fala. Az út túloldalán fekvő üres telken egy kétszáz ágyas szállót képzelt el az önkormányzat, ahol – ha megvalósulna – a gyógykezelésen részt vevő gyerekek hozzátartozói szállhatnának meg. A kovácsoltvas főbejáratot két oldalról kőoroszlánok vigyázzák, mancsukban a Somssichok oroszlános címerét tartva. A kapu közelében temették el a leghíresebb lovakat, tudom meg, ma már a sírhelyüket sem látni, benőtte a gyom. Ahogy az egész parkot és a somogysárdiak lelkét.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
