Rabságban tartott kutyák, passzív hatóságok

Iszonyatos bűzben és koszban legalább tíz kutyát tart hetven négyzetméteres lakásában egy magányos férfi Budapesten, a Százados utcai tisztviselőtelepen. A szomszédok negyvenfokos hőségben sem nyithatnak ablakot, kiskertjüket nem tudják használni. Sorozatos beadványaik ellenére a hatóságok nem mozdulnak, ők pedig azt fontolgatják, hogy az ombudsmantól kérnek segítséget.

Semmibe vett jogszabályok. Az Alkotmány 70/B § (4) bekezdése szerint mindenkinek joga van a pihenéshez, ami szerintünk azt is jelenti, hogy nyugalomban élvezheti a tulajdonát, azaz a lakását és a hozzá tartozó kertecskét is. Az állatvédelmi törvény szerint a gazda köteles az állat fajának, fajtájának és élettani szükségleteinek megfelelő körülményekről gondoskodni, és többek között biztosítania kell az egymásra veszélyt jelentő vagy nyugtalanító állatok külön tartását. A józsefvárosi állattartási rendelet kimondja, a gazda köteles az állatot higiénikus körülmények között tartani, helyét takarítani és fertőtleníteni úgy, hogy az a lakókörnyezetében élők nyugalmát ne zavarja.

Mi kell ahhoz, hogy egy egész lakóközösség életét megkeserítsék? Elég hozzá egy felelőtlen szomszéd, aki talán nincs egészen viselkedésének tudatában és legalább tíz kutya egy 70 négyzetméteres sorházi lakásban, a Józsefvárosban, és kellenek a különféle hatóságok, amelyek évek óta nem találnak fogást rajta, vagy nem is nagyon akarnak. Annak ellenére, hogy ezzel a lakók alkotmány biztosította pihenéshez való joga csorbul, és megakadályozza őket abban, hogy élvezhessék a saját tulajdonukat.
Csip-csup ügy – mondhatnánk –, vannak ennél fontosabbak is. Az ott élőknek azonban minden napra kijut a bosszankodásból, az ablakokon, de még az ajtórésen is áradó bűzből, és az aggodalomból, hogy az egyik lakásban egy ember kényére-kedvére kiszolgáltatott állatok sínylődnek.
A helyszín a főváros nyolcadik kerülete, a Hungária körút mögötti Százados utcai tisztviselőtelep.
Zsebkendőnyi területen keveredik a város és a falu, apró házak, kis utcák közé felhúzott sorház és panelek. Aki megteheti, szépíti, alakítja az otthonát, az utcára virágot ültet, aki nem, az is rendben tartja, itt ez a szokás.
A szomszédok, bár másutt már réges-rég nem divat, szóba állnak egymással. És mostanában egyre gyakrabban emlegetik K. Miklóst, a lakásban tartott tízegynéhány kutyáját, a fekáliaszagot, amely miatt már nem jó hazamenni. A ház mögötti kiskertekben üldögélni, a negyven- fokos melegben ablakot, ajtót nyitni nem lehet.
A történet tizenegy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a szomszédok többszöri bejelentése után a hatóság tizenöt kutyát vitt el a férfitől, de kettő tartását engedélyezte. Feltételül szabta, hogy tisztességesen gondoskodik róluk és igyekszik nem zavarni a környezetét. Két nap múlva az egyik állat megellett; a szomszédok hiába jelezték a hatóságoknak, azt válaszolták, ez már egy másik ügy.
Tavalyelőtt ősszel legalább hét felnőtt kutyát számoltak össze a rokkantnyugdíjas K. Miklós udvarán, azóta több szaporulat is a világra jött, most legalább tíz, de akár húsz állat is élhet odabent. Tavaly szeptember óta nemhogy sétáltatná, de már a kertbe sem engedi ki a kutyákat, hogy mivel eteti és miként tudja ellátni őket egymaga, rejtély. Azóta a kitört ablakban néha felbukkan egyik-másik közülük, vakaróznak, soványak, elhanyagoltak mind. K. Miklós soha senkinek nem nyit ajtót, se a szomszédot, se a polgármesteri hivatal vagy a tisztiorvosi szolgálat munkatársait, de még a rendőröket sem engedi be. Ennek ellenére hosszan próbálkozom, természetesen nem válaszol.
Szabóné Kovács Mónika és menye, Urbanovics Emőke közvetlen szomszédja a férfinak, azt mondják, hajnaltájt üvöltés és nyöszörgés kelti őket, jól hallani, ahogy a kutyák az emeletről dübörögnek lefelé, és amint a morgás gyakran vinnyogássá halkul, mintha egymást ölnék az állatok a másik lakásban. A nappali fala a szomszédból átütő vizelettől bűzlik, évente többször fertőtlenítik és festik, a beépített szekrény mögötti rész valószínűleg már el is rothadt. Legrosszabbak a nyári éjszakák, meséli Szabóné Kovács Mónika, amikor K. Miklós kitárja az emeleti ablakát. Ilyenkor családostól hurcolkodnak a földszintre, öten fekszenek a matracokon, mert fulladoznak a vizelet és fekália szagától.
Az utcán beszélgetünk, egyre többen gyűlnek körénk, és lassan kiderül az is, hogy a férfi évek óta egyedül él, senki nem látogatja. Néha kukázik a környéken, kéthetente nagy zsák tápot vásárol a boltban, ami azonban édeskevés ennyi nagytestű kutyának. Mindig öltönyt visel, messziről akár ápoltnak is tűnhet, közelebbről azonban kiderül: ruházatát átitatta a lakásából áramló odőr, és lábán fekália nyomai látszanak. Az állatokat orvos tán sohasem látta, oltást sem kaphattak, nem tudni, miféle férgekkel, a beltenyészet okozta és egyéb betegségekkel fertőződtek, de még azt sem, meddig bírják összezárva, egy furcsán viselkedő ember kényére-kedvére bízva.
Mindezekről természetesen a különféle hatóságoknak – önkormányzati jegyzőnek, ÁNTSZ-nek, rendőrségnek, az állat-egészségügyi hatóságnak és a hatósági állatorvosnak – is tudomásuk van, hiszen a szomszédok évek óta küldözgetik nekik a kérelmeket, feljelentéseket, mindeddig hiába. Július 10-én, több hatóság együttes vizsgálata után kelt ugyan egy jegyzői határozat, érvényt azonban mindeddig nem szereztek neki. Azt beszélik, augusztus végén, ha véget ér a közigazgatási szünet, tán történik végre valami.
A szomszédok azt mondják, semmi baj nem lenne, ha K. Miklós beérné egy-két kutyával és tisztességesen ellátná őket, egyikük korábban még takarító- és fertőtlenítőszert is felajánlott neki, nem kellett.
Most azonban a sok hiábavaló próbálkozás után eldöntötték, ha semmi nem mozdul az ügyben, az állampolgári jogok biztosától kérnek segítséget. Egymaguk már nem bírják a harcot az arctalan hatóságokkal.
Pedig azt hihetnénk, hogy nekik is joguk van nyugalomban élni, és a kutyákat is védi az állatvédelmi törvény. K. Miklósról nem is beszélve, aki tán szakember támogatására szorul, de a segítséget nem kapja meg.