Válasz a jobboldalnak

Június 13-án a Magyar Nemzet volt szíves közölni vitaindító írásomat, amelyre többen válaszoltak, sorrendben: Szerető Szabolcs, Körmendy Zsuzsanna, Löffler Tibor, G. Fodor Gábor, Tőkéczki László, Németh György, Vári György, Egedy Gergely. Köszönettel tartozom nekik, hogy időt szakítottak nem tökéletesen kifejtett gondolataim értelmezésére és bírálatára.
Egedy Gergely hivatkozik Roger Scruton konzervatív filozófus – ha szabad megjegyeznem: a nagyobbik lányom keresztapja – figyelmeztetésére: tartsuk be a szemantikai higiéniát. Igyekezni fogok.
A szűkebb értelemben vett vitánk keretein kívül Csontos János és Techet Péter utalt állítólagos „békülékeny” hajlandóságomra az egyre hatalmasabb jobboldallal szemben. Ez tévedés. Ellenfelek vagyunk, és ellenfelek maradunk, de remélem: tisztességes, lovagias, körültekintő, tárgyilagosságra törekvő ellenfelek. Mondani sem kell, ez eszmény: és ettől az eszménytől gyakran álltam távol magam is.
Vári György kivételével – aki nem jobboldali – az összes hozzászóló egyetértett benne, hogy Magyarországon nincs fasizmus, nincs posztfasizmus. Egyetlen konzervatív hozzászóló sem kifogásolta, hogy szerintem egész Európában nagyon komoly jelek utalnak fasizálódásra. Így akkor Magyarország a ritka kivételek egyike őszerintük: mindenütt akad ilyesmi, csak nálunk nem.
Nekem az a széles körű tapasztalatra, sok ezer magyar posztfasiszta és neonáci szöveg elolvasására és a köztudomású napihírekre támaszkodó benyomásom, hogy tisztelt vitafeleim álláspontja egyszerű – empirikus – okok miatt nem tartható.
Nagyra becsült vitapartnereim úgy vélik, Magyarországon a fasizmus nem probléma. Mi hát a probléma?
Úgy tetszik, én vagyok a probléma.
Ez nagyon hízelgő, bár kissé különös.
Én csakugyan összefoglaltam röviden a politikai álláspontomat – tájékoztató szándékkal – azért, hogy ezt az akadályt eltávolítsuk az útból, és beszélhessünk hazánk súlyos gondjainak egyikéről. Legalábbis én úgy vélem, hogy a fasizmus (megnevezhetném bonyolultabban is, de minek?) egyike ezeknek a gondoknak.
A konzervatív vitázók – olyikuk lekötelezően gavalléros modorban – világossá tették, hogy szerintük e nem létező gondnál minden más gond jelentékenyebb, s ez utóbbiak föloldását vagy enyhítését „a jó kormányzástól”, azaz a Fidesz–KDNP küszöbönálló nagyarányú választási győzelmétől s az utána létrehozandó „nemzeti kormánytól” várják. Más vitatémák – a győzelemnek alárendelt stratégia függvényében – itt csak zavaró tényezők lehetnek.
Ez a feszült, boldog várakozás indokolja feltehetőleg azt is, hogy vitapartnereim mindenképpen megpróbálják álláspontomat összemosni a kormánypártokéval, holott ezeknek a pártoknak a politikáját minden ízében (vagy majdnem minden elemében: ne túlozzunk) ellenzem, elvetem. (A Fidesz–KDNP politikájáról csak homályos sejtéseink lehetnek, én nem várok tőle az égvilágon semmit.) Amint legutóbb is alkalmam volt kifejteni: elvontan helyes, hogy a magyar liberálisok hevesen szidalmazzák a fajgyűlöletet és a fajgyűlölő propagandát (megérdemli a szidalmat), de közben nem lehet a kései kapitalizmus fönntartás nélküli apológiáját szolgáltatni, amely kapitalizmusnak a talaján teremnek a rasszizmus húsevő virágai.
A Magyar Nemzet népszerű tárcaírói gyakran használják a „fasisztázás” kifejezést, nyilván ebben az értelemben: a fasizmus vádjának túl gyakori, túlzó, valótlan vagy más kérdésekről a figyelmet elterelő hangoztatása. Amint kezdetben is elismertem, ilyesmi bizony előfordul. De azt csak nem akarják állítani a Magyar Nemzet s a többi konzervatív lap befolyásos írói, hogy az antifasizmus körüli – tagadhatatlan és kellemetlen – szédelgés apró tünetei veszedelmesebbek, mint maga az újnyilasság, amellyel bárki naponta találkozhat az alvégi cigány gettókban, az interneten, a székesfőváros utcáin, terein és újságosbódéiban?
Én a konzervatív értelmiség fülsiketítő hallgatását nem tulajdonítom a posztfasizmus főbb tartalmaival való rejtett, hallgatólagos egyetértés jelének. Csak könnyelműségnek.
Nem lehet egyszerre állítani, hogy a szélsőjobboldal aggasztó előretörése egyrészt a neoliberális társadalom- és gazdaságpolitika következménye (amiben sok az igazság), másrészt pedig: szélsőjobboldal nincs. Itt mintha némi ellentmondás nyomára bukkant volna a figyelmes olvasó.
A kitűnő, tekintélyes hozzászólókat nem tudtam meggyőzni róla, hogy a fasizmusról/posztfasizmusról beszélgetnünk kellene. Talán az volt a hiba, hogy ezt éppen én kezdeményeztem, aki – úgy látszik – nem örvendek köztiszteletnek a Magyar Nemzet szerzői körében. Azt hiszem, más alkalommal ezt mégis meg kell tenniük, hiszen ez így: felelőtlenség.

*

Tisztelt Tamás Gáspár Miklós! Tisztelt Olvasó!
A lapunkat vitaindító írásával megtisztelő szerző zárszavából csalódottságot és hiányérzetet olvastam ki. Tamás Gáspár Miklós leginkább amiatt csalódott, hogy a magyar konzervatívok, a Magyar Nemzet publicistái másként látják az általa felvetett problémát. Nekem is van hiányérzetem, csak egészen más okból.
A baloldal vitától való tüntető távolmaradása miatt. (A szemantikai higiéniára ügyelve jelzem: baloldalon most egyszerre értem a mai hatalomhoz, a szocialista párthoz és az oszlófélben lévő szabad demokratákhoz köthető véleményvezéreket, illetve azokat az értelmiségi csoportokat – ezekhez tartozik TGM is –, amelyek balról támadják a szélsőségesen neoliberális, piaci fundamentalizmusát most éppen harsány bankárellenes kirohanásokkal palástolni igyekvő kurzust.) A baloldal szinte kizárólag a maga fórumain vívja sajátos antifasiszta harcát, s eközben rendre afféle túlzásokra ragadtatja magát, amelyeket Tamás Gáspár Miklós is kárhoztat. A cél itt régóta nem a „fasizmus” legyőzése, hanem az ellene való küzdés maga, méghozzá a politikai ellentábor diszkreditálásának szándékával.
Szerintem leginkább emiatt nem bontakozott ki igazán gyümölcsöző, új szempontokat is megjelenítő diskurzus a témában, nem TGM személye vagy a konzervatívok csőlátása miatt. Semmilyen felhatalmazásom nincs, hogy a magyar jobboldal, még kevésbé, hogy a konzervatívok álláspontját rögzítsem, csupán a saját véleményemet kívánom tömören kifejteni, részben megismételni. Szó nincs arról, hogy tagadnám, léteznek Magyarországon szélsőséges, szélsőjobboldali, rasszizmussal, antiszemitizmussal fertőzött személyek, csoportok, fórumok, akik, amelyek egy részét akár a fasiszta, posztfasiszta jelző is megilleti.
Amiről vitánk van, az a jelenség súlyának és az ellene való fellépés módjának kérdése. A magyar konzervatívok makacs meggyőződése, hogy a szélsőségesek térnyerése megállításának, a társadalmat szétfeszítő ellentétek mérséklésének legcélravezetőbb módja a jó kormányzás (ami itt és most főleg a joguralmon alapuló rendpártiságot, a normakövetés megszilárdítását és a neoliberális, államtalanító gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlattal való radikális szakítást jelenti – legalábbis én ezt várom egy új kormánytól). Ennek ellenkezőjéről most sem győzött meg Tamás Gáspár Miklós, ami független attól, hogy ő maga nem vár semmit a következő, nagy valószínűséggel a Fidesz–KDNP vezette kormánytól.
Magam is szeretnék tisztességes, lovagias, körültekintő, tárgyilagosságra törekvő ellenfélként viselkedni, ezért szólok, hogy a következő néhány mondat céltáblája bizonyosan nem TGM. Ahogy fentebb utaltam rá, gyanítom, a baloldal nem feltétlenül érdekelt abban, hogy új alapokra helyezze a szélsőségekről folytatott párbeszédet, talán egyáltalán nem is akar a mérsékelt jobboldallal ilyet azon túl, hogy folyamatosan elhatárolódásra szólítja, illetve az összefogás teátrális, de annál tartalmatlanabb és haszontalanabb alkalmait kínálja fel. Azt, hogy például a Magyar Nemzet mit gondol a most már talán legsúlyosabb társadalmi problémánkról, a magyar cigánysággal való együttélésről, hogyan képzeli az azt tagadhatatlanul övező feszültségek oldását, éppen a Magazin két friss írása példázza (Varga Attila: Brigád, 2009. június 27.; Balavány György: Kis harang, augusztus 1.). Ezekre a cikkekre a „másik oldalról” semmiféle reakció nem érkezett, még „fű alatt”, informálisan sem. Remélem, nagyon remélem, ez nem annak a jele: egyesek egyáltalán nem érdekeltek a normális együttélés feltételeinek biztosításában, a magyar társadalom békéjében.
Mi békét akarunk.
Szerető Szabolcs