Válasz a jobboldalnak

Tisztelt Tamás Gáspár Miklós! Tisztelt Olvasó!
A lapunkat vitaindító írásával megtisztelő szerző zárszavából csalódottságot és hiányérzetet olvastam ki. Tamás Gáspár Miklós leginkább amiatt csalódott, hogy a magyar konzervatívok, a Magyar Nemzet publicistái másként látják az általa felvetett problémát. Nekem is van hiányérzetem, csak egészen más okból.
A baloldal vitától való tüntető távolmaradása miatt. (A szemantikai higiéniára ügyelve jelzem: baloldalon most egyszerre értem a mai hatalomhoz, a szocialista párthoz és az oszlófélben lévő szabad demokratákhoz köthető véleményvezéreket, illetve azokat az értelmiségi csoportokat – ezekhez tartozik TGM is –, amelyek balról támadják a szélsőségesen neoliberális, piaci fundamentalizmusát most éppen harsány bankárellenes kirohanásokkal palástolni igyekvő kurzust.) A baloldal szinte kizárólag a maga fórumain vívja sajátos antifasiszta harcát, s eközben rendre afféle túlzásokra ragadtatja magát, amelyeket Tamás Gáspár Miklós is kárhoztat. A cél itt régóta nem a „fasizmus” legyőzése, hanem az ellene való küzdés maga, méghozzá a politikai ellentábor diszkreditálásának szándékával.
Szerintem leginkább emiatt nem bontakozott ki igazán gyümölcsöző, új szempontokat is megjelenítő diskurzus a témában, nem TGM személye vagy a konzervatívok csőlátása miatt. Semmilyen felhatalmazásom nincs, hogy a magyar jobboldal, még kevésbé, hogy a konzervatívok álláspontját rögzítsem, csupán a saját véleményemet kívánom tömören kifejteni, részben megismételni. Szó nincs arról, hogy tagadnám, léteznek Magyarországon szélsőséges, szélsőjobboldali, rasszizmussal, antiszemitizmussal fertőzött személyek, csoportok, fórumok, akik, amelyek egy részét akár a fasiszta, posztfasiszta jelző is megilleti.
Amiről vitánk van, az a jelenség súlyának és az ellene való fellépés módjának kérdése. A magyar konzervatívok makacs meggyőződése, hogy a szélsőségesek térnyerése megállításának, a társadalmat szétfeszítő ellentétek mérséklésének legcélravezetőbb módja a jó kormányzás (ami itt és most főleg a joguralmon alapuló rendpártiságot, a normakövetés megszilárdítását és a neoliberális, államtalanító gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlattal való radikális szakítást jelenti – legalábbis én ezt várom egy új kormánytól). Ennek ellenkezőjéről most sem győzött meg Tamás Gáspár Miklós, ami független attól, hogy ő maga nem vár semmit a következő, nagy valószínűséggel a Fidesz–KDNP vezette kormánytól.
Magam is szeretnék tisztességes, lovagias, körültekintő, tárgyilagosságra törekvő ellenfélként viselkedni, ezért szólok, hogy a következő néhány mondat céltáblája bizonyosan nem TGM. Ahogy fentebb utaltam rá, gyanítom, a baloldal nem feltétlenül érdekelt abban, hogy új alapokra helyezze a szélsőségekről folytatott párbeszédet, talán egyáltalán nem is akar a mérsékelt jobboldallal ilyet azon túl, hogy folyamatosan elhatárolódásra szólítja, illetve az összefogás teátrális, de annál tartalmatlanabb és haszontalanabb alkalmait kínálja fel. Azt, hogy például a Magyar Nemzet mit gondol a most már talán legsúlyosabb társadalmi problémánkról, a magyar cigánysággal való együttélésről, hogyan képzeli az azt tagadhatatlanul övező feszültségek oldását, éppen a Magazin két friss írása példázza (Varga Attila: Brigád, 2009. június 27.; Balavány György: Kis harang, augusztus 1.). Ezekre a cikkekre a „másik oldalról” semmiféle reakció nem érkezett, még „fű alatt”, informálisan sem. Remélem, nagyon remélem, ez nem annak a jele: egyesek egyáltalán nem érdekeltek a normális együttélés feltételeinek biztosításában, a magyar társadalom békéjében.
Mi békét akarunk.
Szerető Szabolcs