Vasárnapozó

Az egyháznak nem az a dolga, hogy tetsszen a médiának, hanem hogy hirdesse az evangéliumot. Ezért viszont szüksége van megújulásra. A legnagyobb anyaországi protestáns egyházszervezeti egység, a Duna Melléki Református Egyházkerület püspöke szerint a megújulás eszközei közé tartozik az egyházi struktúra gyökeres reformálása, valamint a hagyományhű, de korszerű misszió. Ám megkerülhetetlen a politikai hatalomhoz való viszony, például az ügynökkérdés tisztázása is.

Ismert lelkészfamíliából származik. Sima volt az útja a palást fölvételéig?
– A debreceni református kollégiumban, ahová jártam, többé-kevésbé természetes volt, hogy aki odakerül, később a teológián folytatja. Eleinte én is így voltam, majd inkább régész akartam lenni. Aztán hirtelen elhatározással mégis a lelkészi hivatás mellett döntöttem. Szüleim jócskán tettek ellenvetéseket. A hetvenes évek közepén, a kádári világ sűrűjében a lelkészség nem volt rózsaszirmokkal telehintett út. Ők is átélték az elszigeteltséget, a szolgálat sokféle terhét, a gyakran eredménytelennek látszó küzdelmeket, a fokozódó szekularizációt. Firtatták, honnan vettem hirtelen az eltökéltséget.
– Honnan vette? „Hirtelen megtérés” volt ez, mint Kálvin esetében?
– Nem ez volt a megtérésem, hiszen már gyermekkoromban és a konfirmáció idején megtörténtek az első meghatározó hitélményeim. A gimnázium után azt értettem meg váratlanul, hogy erre a szolgálatra van küldetésem Istentől. Végül a szabályoktól eltérően nem a gyülekezeti lelkészemtől, hanem a debreceni vallástanáromtól kértem ajánlást a jelentkezéshez…
– Miért?
– Mert a gyülekezeti lelkész édesapám volt.
– Beigazolódtak a szülői aggodalmak?
– Nem igazán. A teológia zárt, de viszonylag védett világ volt. Persze elkerülhetetlenek voltak a politikai viták akár a professzorainkkal is. Éreztük néha a zavarodottságukat. Néhányukról sejtettük, hogy nem a tudományuk miatt kerültek oda; előfordult, hogy nem mi provokáltuk a tanárokat, hanem fordítva: ők tettek fel firtató kérdéseket. Aztán az egyetem után Sáregresre kerültem, tizenöt kilométerre otthonról, segédlelkésznek. Ez volt a szolgálatom legszebb időszaka. Itt még volt iskolai hitoktatás; jól működő presbitérium, kicsi, de nagyon barátságos gyülekezet fogadott. „Sorkosztosként” más és más családhoz mentem ebédelni, ily módon végiglátogathattam a gyülekezetet. Nagyon jó indulás volt ez…
– Most a legjelentősebb református egyházkerület püspöke. Egy fórumon elmondta: kissé csalódott, mert a lelkészek lelki gondozója szeretett volna lenni, nem pedig hivatali adminisztrátor…
– Nem sokallom a munkát, s elégedetlen sem vagyok a hivatalommal. Ám az egyházi testületeknél, akár az önkormányzatoknál, ma túlságosan nagy az adatkezelési kényszer. Például ha egy egyházközség templomfelújítás végett pályázatot akar benyújtani, akkor vagy maga adminisztrál iszonyatos munkával, vagy rengeteg pénzért megbíz egy profi céget. Sokszor azok végzik a papírmunkát, akiknek az lenne a feladatuk, hogy igehirdetésre készüljenek, családot látogassanak. Ismerek gyülekezetet, ahol a jegyzőkönyv évente hetven oldal mellékletekkel; mindent ülésen tárgyalnak meg, és mindenről határozatot hoznak, csak éppen élet nincs a közösségben… Viszont ismerek olyan gyülekezetet is, ahol a teendőket egyszerűen megbeszélik egymással az atyafiak, majd elvégzik. Isten országának építéséhez szükség van fegyelemre, pontosságra, adminisztrációs tisztességre, de ezeknek életté kell válniuk.
– Túl sok munka hárul a lelkészekre?
– Túl sok fölöslegesség! A múlt rendszer egyik súlyos öröksége, hogy a lelkipásztor felelt az egyházközség valamennyi tevékenységéért, és ez a szemlélet még masszívan tartja magát: lelkésznemzedékek nőttek fel abban a tudatban, hogy mindent nekik kell végezniük. Némely esetben a lelkipásztor azokat a feladatokat sem ruházza át másokra, amelyekbe már beleroppan. Ennek az oka lehet hiúság is, félelem is, bizalmatlanság is. Tisztázó beszélgetésekre van szükség, hogy belássák, mi az ő feladatuk, és mi az, amit meg kell osztaniuk. Az igehirdetés és lelki gondozás sem kizárólag lelkipásztori munka. De egyháztagok részéről is történnek túlkapások: itt-ott a presbitérium alkalmazottnak tekinti a lelkipásztort, akit folyton ellenőrizni akar, és stopperrel méri az idejét. Az elmúlt tizenöt évben zsinatunk revízió alá vette az egyházi törvénykönyvet, sok jó kezdeményezés történt e téren. A gyülekezetek tagjai pedig egyre nagyobb számban érzik magukat elkötelezve, hogy közösségükért fáradozzanak. Ám az átalakulás nem megy konfliktusok nélkül. A hívek egyre igényesebbek, magasabb színvonalú igehirdetéseket, mélyebb spiritualitást várnak a lelkészektől. Némelyikük szorong emiatt: úgy érzi, már nem tud váltani, megfelelni. Továbbképzéseket tartunk gyakorló lelkipásztoroknak, hogy helytállhassanak, sok helyütt pedig megindult az egyháztagok szisztematikus képzése és szolgálatba állítása is.
– A jövő útja az, hogy több feladat jusson a laikusoknak?
– Inkább azt mondanám, ez a klasszikus református út. Mindig így volt, legalábbis így kellett volna lennie. Az egyetemes papság elve volt a reformáció egyik erőforrása: bár vannak speciális lelkészi szolgálatok, bibliai értelemben nincsenek „világi” személyek az egyházban, vagyis minden hívő ember pap.
– Ahhoz, hogy amint fogalmazott, élet legyen a gyülekezetekben, vonzani kellene a fiatal korosztályt is. De vajon alkalmasak-e erre a hagyományok, a körülmények: a fekete énekeskönyv, a palást, az orgonaszó, a szertartásrend? Nem idegen a mai fiatalok fülének az istentiszteletek nyelvezete?
– Nem a forma teremti a hitet, hanem a hit nyilvánul meg változatos formákban. Hogy milyen nyelvezetet és külsőségeket kell használni, örök kérdése az egyháznak. Ismerek gyülekezetet, ahol a nyelv kicsit poros, avíttas; viszont eleven, testvéries a közösség. Másutt ellenben a modern kommunikáció minden eszközét felhasználják, már-már sci-fi szinten, de Madáchcsal szólva „űrt érzek, véghetetlen űrt”. Nem a külsőség az elsődleges. A mi templomaink fehér falúak, zúg az orgona, a lelkipásztorok hagyományos öltözékben végzik a szolgálatukat, a toronyra kakast vagy csillagot teszünk: ezek a kereteink, ilyen az otthonunk. Engem egyáltalán nem zavar, ha az „ifi” néhány tagja összeáll, és modern hangszerekkel együttest alapít; én is elkövettem ilyet. Az sem zavar, ha vasárnap délután ifjúsági istentiszteletet tartanak, oldottabb formában. De az is fontos lenne, hogy ne gyűrött ingben meg sportcipőben járjanak templomba. Sajnos gyakran az idősebbek is így jönnek, és ilyenkor a fiataloknak nincs kitől megtanulniuk, hogy az istentisztelet ünnep, hatalmas dolog. Mindez a hagyományszakadásra vezethető vissza. Huszonöt éve egy esküvő a helyi egyházi tradíció szerint zajlott. Ma, ha bejön egy jegyespár, sorolni kezdik, milyen külsőségeket szeretnének, s az igényeik többsége televíziós élményeken, hollywoodi filmek esküvői jelenetein alapul. Legyenek korszerű, érvényes, erőteljes eszközeink, például legyen új énekeskönyvünk, akár zöld virágos borítóval, de azért nem dobnám félre a régit sem. Elsősorban azt szorgalmazom, hogy az üzenetünk legyen érvényes és hiteles. Tehát a megszólítás tartalmát firtatom és nem a kellékeit.
– Mi a probléma a tartalommal?
– Havonta egyszer bejelentés nélkül, rendes, vasárnapozó keresztyénként beülök valamelyik gyülekezetbe. Sok nagyszerű istentisztelet részese lehettem így. Olykor viszont azt tapasztalom, hogy az egész csupán rutin. A prédikáció a jól bevált lelki igazságok ismételgetése. Nem lüktet benne az élet, nem érzem, hogy bármit mondani, adni akarnának, ami az én személyes életemről szól. Ha ilyen a tartalom, teljesen mindegy, milyen formában adják elő. Nincsenek benne kapcsolódási pontok.
– Gyakran hallani, hogy mára felégtek a hidak a világ és az egyház között…
– Tíz–tizenöt éve, ha valaki felnőttkonfirmációra jelentkezett, s azt mondtam neki: lapozzuk fel Márk evangéliumát, tudta, hogy az a Biblia második felében, az újszövetségi résznél található. Ma ezt sokan nem tudják, ahogy azt sem, mit gondoljanak Istenről, gondviselésről, metafizikáról. A vallásról talán sejtenek valamit. Mielőtt Krisztus szolgája felszólít a megtérésre, vagyis átadja a nagy életfordulat lehetőségéről szóló üzenetet, ügyelnie kell arra is, hogy üzenete érthető legyen. Pál apostol Athénban azt prédikálta a pogányoknak, akik ezerféle istent imádtak, hogy ő az ismeretlen Istenről akar beszélni; arról az egyetlenről, akiről mindenkinek van valamiféle sejtése, mégis be kell mutatni őt. A mögöttünk levő húsz évben sajnos inkább magunkat mutattuk be. Ezt nemcsak kritikaként, önkritikaként is mondom. A református szóról az embereknek legföljebb egy szép templomtorony jut eszükbe, s talán mostanában Kálvin. De én azt szeretném, ha a református egyházról a Szentháromság Isten jutna mindenki eszébe – ezt szerette volna Kálvin is. Ennek a munkának még nagyon az elején vagyunk.
– Erősíti vagy rontja az egyház hitelességét, hogy állást foglal közéleti-politikai kérdésekben?
– Az egyház hitelessége azon áll vagy bukik, betölti-e a küldetését. Ha igen, akkor nem érdekes, hogy mit gondolnak róla a médiumok vagy a véleményformálók. De nem akarom kikerülni a kérdést. Ha egy lelkész vagy gyülekezet úgy gondolja, hogy az evangélium csupán mottó, a templom csak keret, a tartalomnak pedig politikai programbeszédnek kell lennie, amelynek elég odahinteni egy kis verbális szenteltvizet az elejére és a végére, az nagy baj. De az is baj, ha a gyülekezet visszavonul a világból, s felölt valamiféle karthauzi csuhát. Az egyik helyen a keresztyéni mivolt csupán bokréta, kócsagtoll a kalpagon, a másik helyen arról akarnak meggyőzni, hogy a spirituális dolgoknak nincs közük a mindennapi életünkhöz – mintha az Úristennek nem volna mondandója a mindennapi életről. Elsődleges küldetésünk az evangélium hirdetése és az életnek Krisztus rendjére való átformálása, amit megszentelődésnek nevezünk. Ennek meg kell jelennie a családi életben, de abban is, hogy nem csalunk adót, s abban is, hogy mit gondolunk kultúráról, művészetekről, tudományokról és politikáról. Kálvin azt mondta, az egész életünknek köze van Istenhez.
– Ön szerint jól áll a református egyház szénája ebben a kérdésben?
– Tanulnunk kell még. A rendszerváltáskor mindenki mindenbe belekapott; a változás utáni első magyar parlamentben majd egy tucat református lelkész ült, s nem csak egy pártban. Bölcsesség szükséges ahhoz, hogy tudjuk, mikor kell hallgatni és mikor beszélni. Persze ha éppen hallgat az egyház, azért is megszólják, ha beszél, azért is. Mikor egy idétlen lelkész kukorékol, de nem a református álláspontot képviseli, csak saját körében hőbörög, azt is az egyház egészére akarja ráverni az a politikai-értelmiségi társaság, amely egyébként harminc év óta vagy tucatszor fordított köpönyeget, offshore-izálta az országot, s most úgy röppen el, mintha soha fészket nem rakott volna. Ideje lenne már azt a Krisztust bemutatnunk, akinek hatalmában áll egy ateista politikust is megtéríteni, és hatalmában áll az ország sorsát is jobbra fordítani.
– Nem veszít a hitelességéből ez az üzenet, amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy a pártállam idején a református egyháznak a hatalomhoz való viszonya enyhén szólva problematikus volt?
– A XX. századi keresztyénség egyik megoldatlan gondja épp az, hogy máig nem válaszolta meg a kérdést, hogyan viszonyuljon a hatalomhoz; akár egy nemzetiszocialista vagy kommunista totális rendszerhez, akár a liberális totalitarizmushoz. Hogyan viszonyuljunk – tanulva a régiek példájából vagy éppen attól elborzadva – itt és most a hatalomhoz? Mennyiben kell engedelmeskedni a felsőbbségnek? Hol a határ, ahol a keresztyén embernek azt kell mondania, ezt már nem teszem meg? Sajnos sok rossz válasz született. Adósok vagyunk a bűnbánattal, de még inkább az Isten iránti hálával. Meg azzal is, hogy megemlékezzünk azokról, akik nem alkudtak meg az istentelen hatalommal, és vállaltak ezért mindent: mellőzést, rágalmakat, az egyházból való eltávolítást, a családjuktól való elszakítottságot, de akár a börtönt vagy a kivégzést is. Úgy teszünk, mintha nekünk nem lehetnének szentjeink, csak besúgóink és kompromisszumkötőink. Pedig ahogy az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél mondja, bizonyságtevők fellege vesz körül. Ők sem a maguk erejéből tornászták fel magukat valamiféle erkölcsi magaslatra, hanem Isten kegyelmének megnyilvánulását láthatjuk bennük. Amíg nem tanulunk az életük példájából, akárki a falhoz állíthat bennünket; sőt ehhez akárki sem kell, csak maguk a tények.
– És mik a tények? Vajon mennyi református vezető van ma, aki titokban együttműködött a pártállammal?
– Erre én is kíváncsi lennék. Azonban a dokumentumanyag nyilvánvalóan manipulált, s így jut el a kutatókhoz. Ugyanakkor az egyházban nem folyt erről értelmes diskurzus az elmúlt húsz évben, csak bokoralji suttogás, megbélyegzés, de leginkább a dolgok elkenése. Várhatóan további anyagok bukkannak fel az archívumok mélyéről, sok minden nyilvánosságra kerül. Majd kezdődik a tanakodás: „Beszéljünk róla? Akkor tort ülnek felettünk a szélsőliberálisok!” Egyesek valóban nagyon élvezik, hogy nekünk ez kellemetlen és szégyenünkre van. Ám ez is a történetünk része, szembe kell néznünk vele a legteljesebben. Hiszen akik tragikusan vagy önként, bárhogy belekeveredtek az ügynökösködésbe, olyan totalitárius rendszerrel működtek együtt titokban, amely első pillanatától az utolsó leheletéig az egyházak megsemmisítésére törekedett. De ez a kisebbik rész. Nyilván a lelkipásztorok, presbiterek, gyülekezeti tagok nem olyan jelentős százaléka volt beszervezve. Volt azonban az egyháznak hivatalos, nyilvános együttműködése is az ateista, kommunista rendszerrel. Még teológiát is kreáltak arra a célra, hogy a rendszert dicsőítsék. Azt hiszem, az igazi dráma nem az, hogy egyesek lelepleződtek, és most kezdeni kell velük valamit, s talán nem is az, hogy sokan még nem lepleződtek le. Az a baj, hogy nem tudunk senkiről, aki önként előállt és nyilvános bűnbánatot tartott. Pedig tehette volna: hálából, mert Isten kiszabadított bennünket egy egyházpusztító rendszerből, mert megszűnt a szovjet megszállás, s mert valamiféle „tól–ig” szabadságot élvezhetünk: lehet evangelizálni, templomot építeni, iskolát alapítani. Hálából kell rendbe tenni a múltunk e nehéz kérdéseit is. Nem hagyhatjuk ezt a terhet a gyerekeinkre és unokáinkra.