Érvágás a legszegényebbeken

Bár jogszabály a vesekereskedelmet nem engedi, akadnak az MSZP-ben szakemberek, akik majd ezt is kidolgozzák. A szavazással nem lesz gond. A többség bármit megszavaz ennek a kormánynak; Magyarország halálos ítéletét is megszavazná.

Ha kocsmát nyitna a Bajnai-féle társaság, ajánlanék nekik egy cégfeliratot: Kormány a két mumushoz. Az egyik mumus a globális válság, a másik az IMF-től kapott kölcsön. Ezekre hivatkozik mindenfajta embertelen intézkedés meghozatalakor a szocialisták kisebbségi kormánya. Elvárnák tőlünk, hogy szinte vallásos tisztelettel viszonyuljunk a megszorítócsomaghoz. Korábban Gyurcsánynak, ma pedig Bajnainak minden mondata ország- és hangulatrontó intézkedéseik üdvös voltát sugallná. Ezt „meg kell tennünk”, az meg „fájni fog”, amaz pedig „elkerülhetetlen a talpra álláshoz”. Közben, ahogy egyre lejjebb megyünk a lejtőn, sorra születnek az egyre ostobább, cinikusabb, antiszociálisabb intézkedések, s ilyenek is vannak tervbe véve.
E cinikus, saját és klientúrája zsebére dolgozó, tehetségtelen politikai társulásokhoz nekünk hét éve úgy kellene viszonyulnunk, mint az évszakok váltakozásához. Áhítatos elfogadással. Azt várják tőlünk, hogy úgy érezzük: ha télre tavasz és nyárra ősz következik, akkor a megszorítást megszorításnak kell követnie. Kormányfilozófiának ez azért elég snassz.
Minél nagyobb a baj, minél kevesebb az állami vagyon, minél szegényebb az egyes ember, minél nagyobb bajban vannak a családok, minél több a munkanélküli, annál inkább úgy érzik, hogy ők, csakis ők születtek helyre tolni a kizökkent időt. Csupa kis Hamlet, kik azonban nem tétováznak ledöfni az imádkozó Claudiust. Nem hajlandók levonni a konzekvenciát gyászos működésükből. Kormányfői bársonyszékből itt hét éve úgy még nem állt fel senki, hogy más előtte az ülőgumóját suttyomban ne próbálta volna bele elődje ülőalkalmatosságába. Medgyessy mögött éppoly szorosan állt Gyurcsány, mint Gyurcsány mögött Bajnai. Egymást sürgetve váltották egymást, mint combjukat szorító kisdiákok a vécén. Még zubog a víz, de a trón már újra foglalt. Úri módon távozni, azaz visszaadni a választók kezébe a voksot – ilyesmit e hazában mi csak nyugati filmeken láttunk. Most már semmi egyebet nem tudunk tenni, mint megvárni a választásokat, de a várakozás ideje keserű, mert nincs nap, amikor ne értesülnénk valamilyen visszaélésről, közpénzek elkótyavetyéléséről, korrupciós botrányról. Ebben az állítólag szegény országban úgy folyik a pénz a hatalmi hierarchia csatornáin, veszélyesen és pótolhatatlanul, mintha hitvány brigantik a sötét utcán vérünket ontanák.
Nem tudom, milyen lehet állami gondozottnak lenni, de elképzeléséhez nem kell nagy fantázia. Élni család nélkül, támasz nélkül, nevelőkre bízva, akik saját családjukhoz sietnek, ha letették a velünk foglalkozás nyűgét, nem lehet rózsás. Élni a nagykorúságig szülői támasz, a család melege nélkül, magunkra maradni az első szerelem kibeszélhetetlenségével, az első kudarc felemás feldolgozásával, legyűrni a legtöbb problémát, kezelni egyedül, korunkbeli családból kizuhantakkal a legtöbb konfliktust, ez önmagában is nagyon nehéz lehet. A gyermekkor szülői gondoskodás nélkül nem is lehet igazi gyerekkor. A kamaszkor pedig még akkor is rendkívül nehéz időszak, ha család van körülöttünk, és szeretnek minket.
Minden szempontból hátrányban van az a gyerek, aki intézetben nevelkedik. Lelke, vágyai, nyíló értelme egy állami intézményt kap arra a célra, amelynek szülők is nehezen tudnak megfelelni. Továbbtanulása, ha egyáltalán központi kérdés valakinek, nem úgy fontos, ahogyan egy apának vagy egy anyának elemi érdeke, hogy gyermekében is megvalósuljon. Amikor egy állami gondozott fiatal elhagyja az intézményt, visszakerül abba a világba, amelyből azért vették őt ki, mert körülményei folytán nem olyan volt, mint a többiek. Nem korholja, nem segíti, nem inspirálja és nem igazítja őt el szülő. Egyedül kell megállnia a lábán, még ha kap is némi segítséget volt nevelőitől. Ebben a köztéri árvaságban fel kell építenie szinte a semmiből a maga kis életét. Ha csinos, akár fiú, akár lány, hajtani fognak rá, de ha eldobták, azt is egyedül kell feldolgoznia. Már az a kamasz is rettentő hátrányban van kortársai között, aki mögött szigorú vagy éppen felelőtlen, prűd vagy éppen gátlástalan, magyarán aki mögött lélektelen család áll, néha egymással a gyermekük ellen szövetkezett szülők, akik saját utódjukban nem a személyt látják, hanem az anyagi terhet, a nem szívesen vállalt feladatot. De a legrosszabb családi háttér még mindig családi háttér, amihez viszonyulni lehet.
Az intézetből kikerülő gyermek mögött semmilyen család nincs. Gyakran hallunk történeteket, hogy az iszákos anya vagy a beteg, munka nélküli apa belecsimpaszkodik a dolgozni képes gyerekébe, akit, mikor gondoskodni kellett volna róla, megtagadott. Az élet kapuja nem mindenkinek nyílik egyformán tágra. Van, aki előtt döndülve becsukódik, még a kezét is becsípi, ha nem elég ügyesen rántja el. Ez a kormány, ez a végtelenül cinikus kormány most azt találta ki, hogy az állami gondozott gyerekek, azok, akiket senki nem segít, amikor elhagyják az intézet akolmelegét, ne kapják meg azt az útra indító teljes összeget, amelyet családi pótlékként eddig intézményesen, korábbi jogszabályoknak megfelelően elkülönített számlán összeraktak nekik. A Gyurcsány–Bajnai-tandem, amely állítólag elkerekezett, s az új biciklin már csak Bajnai egymaga ül, hagyta, hogy a szocialista és szabad demokrata klientúra eltapsolja a közpénzeket, és az ország vagyonából eladta, ami még eladható volt. Ez a társaság most azt találta ki, hogy mélyen bele kell nyúlni az árva és félárva, de mindenképpen a család támasza nélkül felnőtt fiataloknak a zsebébe, s ami pénzecskét ott találnak, azt onnan ki kell venni az IMF nagyobb megelégedésére. Azt a családi pótlékot, amelyet eddig havonta a számlájukon tudhattak, most felére meg kell csapolni. A tőlük elvett összeg majd befolyik az intézet költségvetésébe, ezáltal egyből meg lehet kurtítani azt a támogatást, amit eddig az állam nyújtott.
Ennek a végtelenül cinikus kormánynak az egyik végtelenül cinikus hivatalnoka a napokban azt nyilatkozta, hogy hiszen a családi pótlék is a családi háztartásba kerül, nem a gyermek zsebébe. Nem tudom, ez az ember, aki valami különös véletlen folytán miniszter lett, látott-e már családot, vagy ha ő a Holdon él, akkor nem szóltam semmit. Ha mégsem a Holdon él, akkor tudatnám vele szerényen: egy családban rengeteg pénz megy el a gyerekekre, sőt, rendesebb családokban őrájuk megy el a legtöbb pénz, mert ők a jövő, és a szülők az áldozatot nem szokták annak érezni, ők egyszerűen szeretnek, s ha kell, lemondanak. Bármiről. Olvastunk nemrég egy asszonyról, ő például a veséjéről mondott volna le, hogy családja ne nélkülözzön.
Ajánlanám a miniszter úrnak Magyarország veséinek felmérését is. Meg kellene számolni, hány anyának a veséjét lehetne pénzzé tenni azért, hogy az IMF urai szélesebben mosolyogjanak Magyarország nyomorán. A miniszter úrnak ne legyenek aggályai: az anyák veséivel való kereskedés erkölcsileg alig rosszabb, mint állami gondozott fiatalok módszeres kifosztása. Bár jogszabály a vesekereskedelmet egyelőre nem engedi, akadnak az MSZP-ben remek szakemberek, akik majd ezt is kidolgozzák. A szavazással nem lesz gond. A többség – ezt látni fogjuk hétfőnként élőben a parlamentben – bármit megszavaz ennek a kormánynak; Magyarország halálos ítéletét is megszavazná.
Egy francia filozófus, aki matematikus is volt, s néhány állítása olyan tiszta, mint egy első fokú egyismeretlenes egyenlet, bizonyos Blaise Pascal szerint az igazság hatalom nélkül tehetetlen, a hatalom igazság nélkül zsarnokság. Igaza volt, de annyit tegyünk hozzá: az igazság hatalom nélkül is igazság.
A mondat másik feléhez nem tennék hozzá semmit sem.