Olvasóinktól

Kedves olvasók!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával. Ügyfélszolgálat 8–17 óráig a 322-8306-os, illetve a 413-1547-es telefonszámokon.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.

Dörflinger Krisztina (e-mail): Az utóbbi időben folyamatosan szajkózott közösségi közlekedés racionalizálásához szeretnék néhány szót hozzáfűzni. Mindig halljuk, hogy lehetőleg inkább a közösségi közlekedést használjuk a dugók miatt. Ez mind szép és jó, de a gyakorlat szerint már szinte olcsóbb és gyorsabb (kiszámíthatóbb) az út autóval, mint bármi mással. Egy nyugat-dunántúli faluba próbáltam eljutni meghatározott időpontra (rendezvény). A tavalyi közlekedéshez képest plusz egy átszállás (épphogy sikerült), majd a faluhoz legközelebbi városból csak szívességet kérve a polgármestertől autóval sikerült időben odaérni. (Az út tervezésénél valamennyi alternatívát figyelembe vettem.) Visszafelé pedig délután fél négy után már csak a fél országot megkerülve juthat el az ember Budapestre. Nem a világ végén voltam, csak Győr-Moson-Sopron megyében, ahol talán még egész jó a közlekedés a többihez képest. Úgy tűnik, lassan kialakul az a helyzet, hogy akinek nincs autója, az minek akar bárhová is eljutni… Talán jobban végig kellene gondolni a racionalizálást, mert így lassan a falvak nagy része megközelíthetetlen/elhagyhatatlan lesz autó nélkül, lehetetlenné téve az ott élők létezését is. Esetleg az illetékeseknek meg kellene próbálni egy kicsit hatósági segítség nélkül közösségi közlekedéssel eljutni valahova.

Nagy Imréné (Győr): Hazánk a képtelenségek országa, ahol minden megtörténhet, hisz az utolsó hét évben élenjárókból sereghajtókká váltunk, és a csőd szélén állunk. Míg a kormány az IMF-től újabb és újabb hiteleket vesz fel, addig a kormányzati és vállalati vezetők felelőtlenül szórják a pénzt, a kormány pedig újabb és újabb megszorító intézkedéseket hoz. Ennek következtében a középosztály elszegényedik, a mélyszegénységben élők száma nő. Vannak olyan családok, akik azért adják állami gondozásba gyermekeiket, mert nem tudnak nekik enni adni, vannak, akiket kitesznek az állásukból, vagy elárverezik a lakásukat és hajléktalanok lesznek. A hajléktalanszállók zsúfoltak, így utcára kerülnek. Felmerül a kérdés, mi lesz velük télen? Hol van a baloldali kormány állítólagos szociális érzékenysége? Eközben szinte naponta hallunk újabb és újabb milliós végkielégítésekről, jutalmakról. Sok esetben olyan cégeknél történnek ezek a kifizetések, amikor maga a vállalat veszteséges. Ez történt a BKV-nál is, hisz a BKV humánpolitikai igazgatója tavaly 100 milliós végkielégítést kapott, de utána tovább dolgozhatott 4 milliós átlagbérért! Közben megtudhattuk, hogy az elmúlt két év során csaknem 3 milliárd forintot fizettek ki a BKV-nál a fentiekhez hasonló célra. Jött az újabb hír: botrányos végkielégítés a vasútnál is. Lehetne beszélni az egyetemek rektorainak milliós fizetéséről is. Közben kiderült, hogy az egyetemek is anyagi gondokkal küzdenek. Olyan esetről is hallhattunk, hogy van, aki két helyről veszi fel a magas fizetést, de az egyik munkahelyen soha sem látták. Mi folyik ebben az országban?!

Balázs György, nyugdíjas rendőr alezredes (e-mail): Az MSZP kétségbeesetten próbál még a választások előtt helyrehozni valamit azon az elhibázott és szakszerűtlen rendészetpolitikáján, amely az ország közbiztonságát állampolgárai szubjektív biztonságérzetének tűréshatárai alá juttatta. Olvasva a miniszterelnök közbiztonsági csomagját, az az érzésem, hogy a kormány nyugállományba helyezte maradék rendészeti tanácsadóit is. A nyugdíjas rendőrök szerződéses visszafoglalkoztatásának ötlete meghaladja a realitásérzék határait, egyszerűen illúzió. A maximum két éve nyugállományba vonult állomány többsége 25-30 éves tényleges szolgálati viszony után, a rendőrség és határőrség fúziója miatt mesterségesen generált pánikhangulat, a különböző korkedvezmények megvonását célzó normatervezetek következtében vállalhatatlannak tartotta az akkori viszonyokat. Nagy részük jól felkészült, kiforrott szakember, sokan középvezetői beosztással. Nem tartom valószínűnek, hogy a nagylelkűen felajánlott minimálbértől ködös állapotukban tömegesen vállalnák újra a rendőrség malmaiban idegrendszerük módszeres őrlését. Másrészt ugyanazért a szakmai munkáért jóval kevesebb illetményt fizetni enyhén szólva etikátlan. Arról nem is beszélve, hogy a személyi állomány körében feszültségeket generálhat, ami az amúgy sem rózsás rendőrségi moralitást újabb válságok irányába mozdíthatja.