Programcunami

Folyamként ömlenek a szórakoztató programok. Ahhoz képest, hogy semmire nincs pénz, egész nyarunk a programok, a sztárok és a celebek háromszögében telt el. Fesztivál fesztivál hátán, főzőverseny, énekverseny, lepényevőverseny, halászléfőző-verseny, pörköltfőző-vetélkedő, homoszexuálisok nyomulása, sztrapacskafesztivál, tökfesztivál, rétesvetélkedő, csigaverseny, a legjobb mellnagyobbítottak vetélkedője, amit akarsz. Operettfalu, Magyar Sziget, Gerenday szigete. Ihaj-csuhaj, egész Magyarország egy monstre fesztivál, ahol mindenki önfeledten szórakozik, süti a rétest, nyúzza a birkát, kóstolgatja a vaddisznópörköltet, táncol a Balaton Soundon, és a rózsaszínű kamionon imitálja a popószexet, vagy kormányoz, illetve szórakozva úgy tesz, mintha kormányozna. Boldogok vagyunk? Boldogok akarunk lenni, fogcsikorgatva, izzadságszagúan, ha belegebedünk is. A médiumok tömve vannak a csábító lehetőségekkel: jöjjön, várjuk, te is ott leszel, ott a helyed, telefonáljon most, rendelje meg, jelentkezzen be, iratkozzon fel, utazzon ide, repüljön oda. És akkor mi lesz? Ha a magunkévá tesszük a programcunamit, akkor mindent másképp látunk? Hiszen azt ígérik, hogy páratlan élményekben lesz részünk, mert ott lesz ez meg az, meg a ki, ha ő nem? Celebek és sztárok, sőt sztárparádék és politikusok egyéni versenyei várnak ránk. A programok egymásra licitálnak abban, hogy az események egyre zajosabbak, egyre hangosabbak, egyre fárasztóbbak. Ez kell a társadalomnak, hogy jól érezze magát? Hogy elfelejtse a kilakoltatásokat, az áremeléseket, a munkanélküliséget, a gigantikus lopásokat, a rendőrség egyre durvább arcát, Szalayné Eleonórát meg a százmilliókat. Hogy elfelejtsük, hogy Bajnai elsunnyog a szlovák nemzeti ünnepre, megalázva vele mindnyájunkat. Ne gondoljunk a tanévkezdésre, a várólistára, az inflációra, a nyomorult életekre, amik lassú éhenhalással érnek véget. Szórakozzunk és örüljünk annak, hogy a bankok gigantikus nyereséggel úszták meg a válságot, hogy valahol mégiscsak megépül az izraeli kaszinó, amit már nagyon várnak a minimálbéresek. Ha eltekintünk a szorosan vett programoktól, rájövünk, hogy egész Magyarország egy nagy-nagy szórakoztatókomplexum. Szombaton például nagyon vicces volt, amikor az Oktogonnál mindenkit lezavartak a villamosról, mert a homoszexuálisok valahol a messzi távolban vonulgattak. Az átkozódó öregeket, akik a pótlóbuszokat keresték, alpári stílusban hajtották el a BKV-s diszpécserek. A város megbénult, de a lotyaszájú Gyurcsány ott virított a nejével a homoszexuális-felvonuláson, kezében egy piros-fehér-zöld kis zászlóval, ami csúnya tévedés lehetett. Ebben az eseménydús, vidám országban miért lázadoznak mégis az emberek? Miért nem töklámpásokat faragnak a tökfesztiválon vagy zabot hegyeznek a zabfesztiválon? Miért viselkednek úgy, hogy szegény kormányoknak milliárdokat kelljen költenie a rendőrségre? Hogy börtönnel büntessék a tojáshajigálókat, a papírgalacsin-, pillepalack- vagy üresüveg-hajigálókat. Vízágyú, tonfa, paprikaszóró, lovas rendőr, kardlap, gumilövedék. Minden együtt áll egy dévaj kis öszszejövetelre, például ami 2006 októberében volt. És hogy mennyit ér ez a felhőtlen programcunami? A televízióban hirdetik, hogy a Margitszigeten tüdőgondozás, egészségnap lesz, tele sztárokkal (!), mindenkit várnak. Aznap viszont megjelent a lapokban, hogy a Budakeszi úti cisztás fibrózis (tüdőrák) osztályt bezárják, a betegeket szélnek eresztik. (Egy újságcikk hatására utóbb egyelőre leállították az akciót.) A parádé zavartalanul folytatódik.