Sztárként, hatalmas bravózással, szűnni nem akaró tapssal, fütytyel és sikítozással fogadták a Zeneakadémián Szergej Nakarjakovot. Ő egy kedves mosollyal és biccentéssel köszönte meg a bizalmat, amikor azonban megfújta a hangszerét, döbbenet lett úrrá mindenkin: felülírt minden trombitáról alkotott elképzelést.
Nevezték őt már a „a trombita Paganinijének” is, de nemcsak virtuozitása ámulatba ejtő – bár füllel szinte követhetetlen, olyan gyorsan pergeti a hangokat egymás után –, hanem hangképzése is egyedülálló és varázslatos. Rengeteg, eredetileg más hangszerre készült művet játszik, ezen az úton még gyermekkorában édesapja átiratai indították el, és ez újabb kihívások elé állítja, hiszen amit mondjuk egy húros hangszeren a húrváltások és a kettős fogások miatt viszonylag könynyű megoldani, fúvósokon különös képességeket igényel. Bemutatkozó műnek a Haydn-évfordulóra való tekintettel a zeneszerző C-dúr gordonkaversenyét választotta, szárnykürtre készült átiratban, s pillanatok alatt olyan szintre emelte vele a zenekart – akár érzelmileg, akár technikailag –, amely minden tekintetben magával ragadta a közönséget. Annyira, hogy már a szünet előtt sem akarták leengedni a pódiumról.
Nakarjakov könnyedén játszik, úgy fújja a hangszerét, ahogy más a levegőt veszi, és miközben szédületesen virtuóz, sosem esik a technika csapdájába, mindig elsősorban önfeledten muzsikál: a lassú tétel kitartott hangjai éppen olyan élők és lenyűgözők, mint a gyors szakaszok. Igazán nagy élményt nyújtott Haydnnal, talán még nagyobbat, mint a látványosabb, virtuózabb trombitás záróműben, Arban Velencei karneváljában, ahol kevesebb lehetősége nyílt ennek a gyönyörű hangszínnek a megmutatására. Ott viszont „virgázhatott” a közönség kedvére, a variációs forma erre számtalan lehetőséget nyújtott. Kár, hogy ennek a zárószakaszát fújta el ráadásnak, szívesen hallgattam volna befejezésként egy éneklő hangú, lassabb tempójú darabban.
Nemcsak a nemzetközi trombitaversenyt és a kivételes adottságokkal rendelkező Nakarjakovot ünnepeltük csütörtökön: idén ötvenéves a Budapesti Zenei Hetek, s hazai viszonylatban különösen kevés fesztivál mondhatja el magáról, hogy már öt évtizedet megért. Ötven éve, éppen Haydn halálának 150. évfordulójára emlékezve, szintén a zeneszerző életműve hatotta át a rendezvényt, amelynek nyitóművét, a La passione szimfóniát akkor Ferencsik János dirigálta. Most a Nemzeti Filharmonikusok Grazioso kamarazenekarát hallhattuk Kovács János vezényletével, és bár nem volt rossz a La passione, a Nakarjakovval közösen megszólaló csellóverseny sokkal emelkedettebb hangulatot árasztott. A szünet utáni zenekari mű, Csajkovszkij Firenzei emléke is nagy íveket járt be, lendületes és jó hangvételű volt. Kovács János az érzelmek széles skáláját képes bemutattatni a zenészekkel, akik között nem egy remek szólista van, s jót tett a hangzásnak a kamarafelállás is.
(Az 50. Budapesti Zenei Hetek nyitó hangversenye, Zeneakadémia, szeptember 10., 19.30.)
origo.hu
Öt autó ütközött az újbudai Budaörsi úton
