Vissza a jelenbe

Mint azt már tegnap megírtuk, Radulovics Bojana újrakezdi. Hogy mit? Hát persze hogy a kézilabdát. Hogy hol? Hát persze hogy Dunaújvárosban. Hogy miért? Hát azt nem tudom. Félreértés ne essék: „Boki” a világ valaha volt egyik legjobb játékosa – rá tökéletesen illett az az aforizma, hogy ha nem ismerte a figurát, inkább gyorsan lőtt egy gólt –, BL-győzelmével, olimpiai és vb-ezüstjével a Dunaferr mellett a magyar válogatottnak is emblematikus alakjává vált. Ha hiányzott neki a mozgás, a kézilabda, a sport aurája, a régi társaság, a klubja, mindez tökéletesen érthető. Ha segíteni akar bajba jutott egyesületén, az külön méltányolandó. De ezért még nem kellene az NB I középmezőnyét megkísértő csapatban két teljes szezonnyi kihagyás, súlyos vállsérülés és műtét után, harminchat évesen vásárra vinnie a bőrét.
Nemcsak őt féltem, hanem vele együtt a nagy generációból a szintén reaktivált Balogh Beát, a szülés után négy hónappal visszatérő Ferling Bernadettet, valamelyest még Gáspár Gabriellát is. Meg bárkit, aki még ezután jön. A nevüket és a lelküket, a nimbuszukat és az egészségüket. Értem én, persze, hogy mindezt PR-fogásnak, szponzorcsalogatónak is szánják, de a mai pénzemberek nem úgy gondolkodnak, mint a tegnapi sztársportolók. Nekik nem a múlt, hanem a jövő, nem a nosztalgia, hanem a dinamizmus a hívó szó, ezért attól tartok, ez az üzenet náluk nem ér célba.
Ráadásul még meccseket is kell játszani. Nem a hajdani, egymást kölcsönösen tisztelő barátokkal és ellenfelekkel, akikkel utána el lehet dumálgatni egy pohár bor vagy kávé mellett, hanem húszévesekkel. Akik vagy azért csapnak oda, mert nem is tudják már pontosan, ki az a Radulovics, vagy azért, mert pontosan tudják. Esetleg nem is ütnek, csak rohannak, ugranak, ütköznek, mint tették a fradisták, akik a nyitóforduló első félidejében 20-7-et vertek rá a retroalakulatra, vagy mint az újonc siófokiak, akik nem átallottak a Dunaferr-csarnokban nyerni.
A következő ellenfél, méghozzá idegenben, a BL-döntős Győr. Nem az 1999-es, hanem a 2009-es BL-döntős. Belegondolni is rossz. Radulovics szerencsére még nem játszik, de egyszer, nem is túl sokára, valószínűleg fog. Vajon mit mond majd akkor neki az igen halk szavú tréner, az eredeti terv szerint a tizenévesekből álló csapat élére kiszemelt Rapatyi Tamás? Hogy nagyon hálás, amiért vállalta? Vagy azt, hogy kapja össze magát, keményen, ütközésig vigye a falra a labdát, rántsa össze az egyes és a kettes védőt, aztán passzoljon a szélre Balogh Beának? Az első nem edzői utasítás, a második nem életszerű.
De Isten adja, hogy ne legyen igazam! Radulovics ragyogjon régi fényében, puszta jelenléte mellett tucatnyi gólja vonzza a szurkolókat és a szponzorokat! A szövetségi kapitánynak úgyis kellene egy balkezes lövő a decemberi kínai világbajnokságra. Mátéfi Eszter pedig ismerheti „Bokit”; hajdanán egy csapatban játszottak.