A Brandenburgi kapu óriásai

Legalább négy jelentős eseményt ünnepeltek egyszerre Berlinben október első napjaiban: a két Németország egyesülésének a napjára emlékeznek október 3-án, a német egység napján, ehhez kapcsolódva pedig az NSZK létrejöttének hatvanadik, a fal lebontásának a huszadik évfordulóját. Kerek évfordulója van a tévétoronynak is, éppen negyven évvel ezelőtt készült el. Aki ilyenkor érkezik a városba, sok olyan dolgot is megtapasztal, amit máskor nem – bár olyan helyek is vannak, ahová a tömeg, a forgalomelterelések miatt, bárhogyan is szeretné, nem juthat el.

Például a Brandenburgi kapuhoz, ami, valljuk meg, igencsak meglepő fordulata a német történelemnek a harmadik évezred elején. Márpedig október első hétvégéjén csak tisztes távolságból szemlélhettük a Quadrigát, azaz a győzelem istennőjének négyes fogatát, amelyet Napóleon 1806-ban leszedetett, s hadizsákmányként Párizsba vitetett. Johann Gottfried Shadow szobra 1814-ben került vissza Berlinbe, a Brandenburgi kapu tetejére, amely a város jelképének számított a legsötétebb időkben is, amikor szögesdrót zárta el a hozzá vezető utat, két oldalán pedig a fal választotta el a két városrészt. Talán zseniális rendezői fogásnak szánták a megoldást a városatyák, emlékeztetőnek az 1961–89 közötti évtizedekre – igaz, akkor csak a keleti oldalról védték fegyverrel, kutyás, páncélozott hadijárművé alakított Trabanton cirkáló katonák a falat.
A sötét vizű smökwitzi tavak partján szombaton kora reggel azonban erről még mit sem tudunk. Az egyetlen gyanús jel az, hogy egy csapat fiatal jelenik meg a szomszédos apartmanházaknál, a fák között, noha itt októberben többnyire csak néhány nyugdíjas lakik, meg illő számú kerti törpe a házak és az egész évre bérelt lakókocsik körül. S amikor a város központja felé indulunk, a Grünau-Köpenick kerületekben kilométer hosszan húzódó erdők s a mögöttük fel-felbukkanó tavak között, akkor is csak a negyedik ünnepelt jelenlétét vesszük tudomásul. Egyszer csak fölbukkan a sugárút végén a tévétorony, s innen kezdve, akár akarjuk, akár nem, mutatja az utat a város centruma felé.
Szinte az egyedüli jármű a miénk szombaton reggel az úton, szabadon választok nemcsak a sávok, de az egykori falon nyitott kapuk között. Ha akarok, a Treptow parknál gurulok át a törökből multikulturálissá vált Kreuzbergbe (egyetlen sarkon három indiai vendéglőt fedeztünk föl), vagy éppen a következő hídnál, ahogyan a kapu ugyan ma már szintén képzeletbeli, a falból azonban legalább kilométernyi szakaszt megőriztek mementóként. Ez a falszakasz pedig mintha újabb nyelvöltés lenne a keserű emlékű múlt felé: a „nyugati” oldalon, amelyet valamikor szabadon lehetett megközelíteni, befesteni, ma hófehér a fal felülete, a „keletin” viszont minden négyzetcentiméternyi felületet festmények, rajzok borítanak. Folyamatosan változnak az idővel megfakuló művek, a szabadtéri Galerie East Endben mindig dolgozik valaki, akár tanulmányi utat is lehetne ide szervezni a magyar graffitiseknek, hogy lássák, nem összefirkálni kell a felületet, hanem elmondani, kifejezni valami eredetit.
De kellenek a falon látható eredeti, szellemes üzenetek a „csak” látványra éhes látogató számára is, mert az ünnep fő attrakciója kevés jóval kecsegtet, még akkor is, ha berliniek ezreit készteti helyváltoztatásra a város különböző pontjai között. Két óriás lett ugyanis az ünnep hőse, a kicsi óriás (neme lány, magassága úgy öt méter) és a nagy óriás (férfiú, búvárruhában, tízméteres magassággal). A kis óriás az Alexanderplatz, pontosabban a híres Rotes Rathaus felől indult az Unter der Linden felé, a szó szoros értelmében, hiszen nemcsak a keze-lába, de a szeme és a szája is mozgott a marionettfiguráknak, a nagy óriás a Spree vizéből bukkant elő, s a Tiergarten felől közelített társa felé. Az esti órákban egymásra is találtak, s együtt maradtak, míg csak az ünneplés tartott a brandenburgi kapu előtt, a Pariser Platzon: a nagy óriás ölében tartotta a kisebbik óriást, ellágyulva, ahogyan azt legalább néhány százezer fotó dokumentálta.
Nemcsak megindító történetet játszó marionettfigurákból, de ünnepi vásárból is szeretik a nagyot a berliniek: a járművek elől már a győzelmi oszlopnál lezárták a Brandenburgi kapu felé vezető utat, onnan csak gyalogosan, növekvő számú bockwurstok és söröskorsók, kandírozott pomerániai almák és savanyú spreewaldi uborkák között vezetett az út a kapu melletti pódium felé, amelyen közéleti személyiségek és hangulatfokozó rapperek, nemes közéleti gondolatok és csinos táncoslányok váltották egymást. A vasárnap estig tartó, az egyre korábbi naplementével csöndesülő ünnep végén azután fölszedték a kordonokat, hétfőn a kapu környékén semmi nem emlékeztetett már a forgatagra. Volt időnk rá, hogy szemrevételezzük az újabb változásokat az utcákon és a tereken, hogy megnézzük a kiállításokat, amelyekért tulajdonképpen Berlinbe mentünk. S ahogyan az ünnepben, nem csalódtunk ezekben sem.