A politikai selejt forradalmai

Az a vörös nagyhatalom, amely hazánkat Rákosi által gyarmatává tette, semmit sem talált alkalmasnak saját használatára. Saját, természetes elitünk helyett a semmiből előrevarázsolt élcsapatot kaptunk ajándékba. Úgy nevezték, hogy a munkásosztály élcsapata. A megszálló – érthetően – elhalmozta őket politikai, társadalmi és gazdasági kiváltságokkal. Ennek fejében elvszerűen ki kellett árusítaniuk a magyarság érdekeit.
Moszkva szempontjából akkor működött volna jól ez a helyi gárda, ha megérteti az Ázsiából jött, tehát teljesen idegen kultúrájú főkáderekkel, milyen módszerekkel lehet hazánkból tartós gyarmatot csinálni. Ám ez a kinevezett elit eleve szolgalelkű volt, s csak kivételezett tagjai értettek a szentséges állami ideológiához, érthető tehát, ha a szovjet hatalommal szemben megmukkanni sem mertek. A kritikátlan talpnyalás, az elvhű nemzetárulás tartotta őket életben.
Mivel azonban a proletariátus teljhatalmát gyakorló élcsapat hatalmas személyi hasznát látta a véres elnyomásnak, a felelősségét nem lehet elvitatni. Bátran kimondhatjuk, hogy teljes lelkesedéssel húzták a lyukas bárka evezőit, egészen az elsüllyedésig. Ám a vörös bárka fenekén ott tengődött a dolgozó nép, amelynek nevében a proletárhatalmat Lenin és Sztálin magyarországi pártja gyakorolta. Bizony úgy illett volna, hogy a felül lévők figyelmeztetik e veszedelemre a hajófenéken nyomorgókat. Az ellenkezője történt. A milliós párt felső rétege jókor meglátta a veszedelmet, és eszesen gondoskodott a maga túléléséről.
Tanúi voltunk annak az ismeretlen metamorfózisnak, hogy a könyékig véres, vakhitű főelvtársak hogyan váltottak át moszkovitából a liberális pénzügyi globalizmus itteni helytartóivá. Ugyan melyik elkötelezett bolsevik értett volna a globális pénzvilág üzleteihez? Kevesen látják, hogy a mi elitünk közvélemény-formáló értelmiségként ismét lyukas bárkán húzta az evezőt. Az új hatalomtól szintén megkapta a múltból örökölt kiváltságok élvezetét, hiszen kis ország vagyunk, s egyetlen csőcselékünkről a tőkés hatalom is hamar felismerte, mennyire használható hazaárulókból áll. Ennek a pénzhatalomnak az használt volna igazán, ha a „terepen” dolgozó szövetségesei idejében figyelmeztetik a veszedelmekre. Ám ez a szolgalelkű népség éppen annyira nem értett a kapitalista gazdaság makroszintű pénzügyeihez, mint előző szolgálatának évtizedeiben a marxista gazdaság irányításához. Nos, ez a társaság magánkézbe, magánzsebbe adta a közvagyont jelentő termelőeszközöket, megsokszorozta adósságunkat, kímélet nélkül kiárusította természeti kincseinket, és – horribile dictu – soha nem látott adósarccal sújtotta a magyar milliókat.
Már Rákosiék gazdasági-pénzügyi csődje is bőven elegendő volt a forradalomhoz, ám 1956 elárulói és eltiprói még az unióban is összeomlásba kormányozták az országot. Ez az, amit a még mindig vörös mundért védelmező sajtó sikerrel takar el a magyar milliók elől. Ha ’56-ban az életünket is kockáztattuk a haza szabadságáért, az igazi rabságot jelentő megszállók kiveréséért, akkor a ma kezünkben lévő egyetlen fegyvert, az igazmondást kell jól forgatnunk, hogy még életünk végén valamivel hozzájárulhassunk a haza szabadságához.

A szerző a TIB elnöke