Alkonyati kaleidoszkóp

Kaptattunk felfelé a hegyen, zsebünkbe gyűrve mindent, ami „odalent”. Nem volt különösebb oka, csak úgy volt, mint általában a séta; önmaga szerezte okait. Nem a kanyargó utak, a csavargás, nem pusztán az erdő, a fák, nem a kilépés, az eltávolodás, és még csak nem is a kilátás. Közben is érzi az ember: valami más. Lapos volt a fény, szökött a hegyeken túlra, siettünk, mintha eget rengető esemény volna a világmindenség trilliomodik naplementéjét látni. Harmonika hangja szűrődött a fák közé messziről. Édesbús sanzon. Ott ültek ők maroknyian, szűk baráti társaság, egy kövér lombkorona alatt, mint valami pasztellidillű Monet-képen, és mozdulatlanul meredtek a tűzbe. Órákig lehetett volna nézni, ahogy halkan dudorászva bambulják a semmit. Melléjük szegődtünk. Végül együtt nem vettük észre; szép csendben, a világmindenség történetében trilliomodszor is lebukott a nap. Twilight. Alkonyat. Naoko Ogigami besorolhatatlan filmje, a Rövidlátók (a művészfilm címke senkit ne riasszon el, tessék moziba menni, két tea között megnézni) hívta elő ezt az estét bennem, pereg előttem újra és újra, tucatnyi másikkal összemosódva, amikor minden olyan volt, mint amikor nem csak mintha.
Egy novemberi hajnal a Chopok tetején. Mély álom az erdő mélyén, Törökmezőn. És így tovább, sorban. Mint valami kaleidoszkópban. Egy látszólag semmicske film nevet adott annak, ami nevezhetetlen, és amit ott, akkor, korábban meg számtalanszor éreztem. Érezzük mind, néha-néha, alighanem. Nevet adott annak a sűrű, végtelen pillanatnak, ami az alkonyat; és a lényeg messze nem a napszak. A szereplők létmóddá emelt lassúsága (ők csak így mondják, angolosan: twilight), az a derűs merengés, amivel megcselekszik a valójában semmit, mozivásznon látva is több mint gyógyír a levegős, közvetlen létezéstől elszakadt nyugati embernek. A film persze csak apropó, nagyító, vagy mint egy laza mozdulatokkal skiccelt egyvonalas grafika, keretet rajzol a hiánynak, ami viszont – néha nagyon úgy tűnik – betölthetetlen. Vissza-visszatér. Ott van a weben, az izolált virtuális létben, ott van a maga elé motyogó nagyvárosi őrületben, ott van minden elhadart beszélgetésben, a hétköznapi összevisszaságban, a kapkodó szétségben, az állandó kifelé létezésben. Hogy hiába az „elműködés”, a vágtató trend, mindeközben valami nagyon nincsen. Talán a kapcsolat, az elveszett hívószám. Hogy néha legalább küldenénk egy SMS-t, magunknak. Olvasom, hogy október a látás hónapja. Meg azt is, hogy a magyar lakosság tizedéről ki sem derül, az a félhomály, amit valóságnak vél, vagy az a szűk tér, amit még lát, hát, messze nem a valóság. Állítólag legalább egymillióan soha nem ellenőrzik a látásukat. Nem tudom, sétálni, csak úgy, azért szoktak-e. Hogy a kaleidoszkópba, legalább néha-néha, belenéznek-e.