Az 1945 utáni változások alapjaiban számolták fel a magyar társadalom évszázados szerkezetét, és a valóban szükséges reformok helyett felülről vezérelt, legtöbbször erőszakos úton véghezvitt forradalom történt. A XX. századi magyar társadalomtörténet legradikálisabb és joggal a legtovább hatónak tételezhető változása a második világháború után eltelt egy évtized fundamentális átalakulása volt. A kommunista párt a felemás, teljes egészében ki nem alakult polgári társadalom egészét igyekezett megsemmisíteni, majd teljesen új és más, pontosabban szovjet mintájú berendezkedést épített fel a helyébe. Ennek során az 1945-ös földreformtól az államosításon és kollektivizáláson át a Rákosi-korszak erőltetett iparosításáig olyan folyamat zajlott le, amelynek végeredményeként az ötvenes évek első harmadára a korábbi társadalmi hierarchia helyébe egy mesterséges, de nem kevésbé privilégiumokon alapuló rendszer lépett. Ennek alapvető jellemzője az volt, hogy a középkor óta itt-ott nyomaiban tovább élő, illetve a magyar történelmi fejlődés évszázados eredményeit tükröző egyenlőtlenségek – amelyek között szervesen fejlődött természetes differenciák és reformokkal mérsékelhető, kiigazítható jelenségek is akadtak – vagyoni, tudásbeli, „rendi” jellemzői helyébe a bolsevik társadalommérnöki metódus struktúrái léptek. Ezek: az osztályhelyzet, az antifasiszta elkötelezettség és kommunistaszimpátia, a pártállami és bürokráciabeli státus, valamint a totális lojalitás.
Nem túlzás azt mondani, hogy 1945 után rétegként felszámolták a nagybirtokos, tulajdonos arisztokráciát (bárói, grófi, őrgrófi, hercegi családok). Az arisztokrácia politikai, társadalmi és gazdasági vezető szerepe – jókora rásegítéssel – „magától” megszűnt a háború végével, s ennek tényleges, de szimbolikus maradványai sem maradhattak meg. Az arisztokrácia politikában való részvételi aránya a háborút követően nem volt hasonlítható korábbiakhoz, a negyvenötös földreform pedig legtöbbjük megélhetésének alapjait porlasztotta szét. A bélistázások, az emigrálásra kényszerítés és az államosítás közepette 1947-ben meghozott, a címek és rangok eltörléséről rendelkező törvény csupán szimbolikus jelentőségű volt ezekhez képest.
Az arisztokrácia jogi alapjainak megszüntetése és vagyoni bázisának megkurtítása tehát a negyvenes évek középső harmadában lezajlott, de mint osztályt az évtized végén, illetve az ötvenes évek legelején számolták fel végleg. Ennek eszköze az ingatlan vagyon teljes elkobzása, valamint az internálás és a kitelepítés volt.
Negyvennyolc–negyvenkilenc után élesebb lett az arisztokrácia elleni „osztályharc”, hiszen elkezdődött a még durvább küzdelem a „reakció” ellen, ami a Rákosi-rendszer ideológiai legitimációjául szolgált. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján számos kitelepítésre, perre és vagyonelkobzásra, kisajátításra került sor. A Szabad Nép például így írt: „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat. Továbbá 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapják meg. Csak Budapestről 12 704 családot telepítettek ki, csupa osztályidegen, reakciós, fasiszta elemet.”
Az arisztokrácia elleni hangulatkeltéshez tevékenyen hozzájárult a két marxista párt (MKP, Szociáldemokrata Párt) és a parasztpártok (FKGP, Nemzeti Parasztpárt) baloldali szárnyának az az ideológiai alapvetése, hogy a társadalom egyedül produktív részének tekintett parasztság és munkásosztály létszámát kell növelni – akár mesterséges úton is –, illetőleg, hogy politikai érdekeik csak nekik lehetnek. Ezzel szemben a feudális, kapitalista, klerikális, reakciós és elnyomó stb. gazdasági pozícióban lévő „régi rendet” végleg el kell söpörni, hogy „új világ” jöhessen. Ezt a társadalmi-politikai „elsöprést” boszszúval, mesterségesen támasztott konfliktusokkal terhelték meg, amelyek eredménye: országszerte kirabolt kastélyok, elorzott vagyonok, megalázott emberek.
Sztárayné Kézdy Éva, a nyáron megjelent Egy eltűnt réteg nyomában – Egykori arisztokrata családok leszármazottai a mai Magyarországon című kötet szociológus szerzője rávilágít: a főnemesség páratlan áthagyományozott tudással, kapcsolati és vagyoni tőkével rendelkező rétegét megsemmisítő hatalom – amely végül a szétosztott nagybirtokot is kollektivizálta – valóban új, az elszegényítésben egyenlő társadalmat hozott létre. Adonyi Sztancs János, a harmadik kötetének kiadása előtt álló Arisztokraták ma könyvsorozat írója számos főnemesi família leszármazottjával készített interjúiból emeli ki a legtragikusabbakat. Megemlíti például, hogy a kitelepített Zichy László feleségét a hatóságok nem engedték eltemetni, félve egy „néma tüntetéssel” felérő gyászmenettől, másokat pedig koromszitáló és szénszállító segédmunkára kényszerített vagyonuk elvétele és életlehetőségeik beszűkítése.
Míg 1935-ben 314 főnemesi családot tartottak nyilván, mára Magyarországon 140 família maradt. A magyar arisztokrácia felszámolásának történetét dolgozza fel hétfőn az Ősök tere.
Az adások időpontja a Hír Televízióban: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30, szombat 15.05.
origo.hu
Halál helyett második esély: egy segélykiáltás mindent megváltoztatott
