Hívják a dombok városának is – ennek köszönhetően kilátók tucatjaiból nyílik pazar kilátás a városra. Az egyik leghíresebb miraduro a lift, vagyis az Elevador de Santa Justa, de gyönyörű a panoráma a városközpont fölé magasodó Szent György-várból (Castelo de Sao Jorge), ahonnan nemcsak a várost, hanem a Tejo folyót is megcsodálhatjuk.
Portugália fővárosa egyáltalán nem megfizethetetlen – a legnagyobb költség az oda való eljutás. Messze van, repülővel is több, mint három óra, és fapadosok (tőlünk) nem repülnek oda. Budapestről átszállás nélküli járatot a portugál légitársaság, a TAP üzemeltet naponta, ahol ha idejében foglalunk, 60-70 ezer forintért is kaphatunk jegyet.
A szállás még komolyabb tétel lehet, de ha van időnk és kedvünk a világhálón bogarászni, egész jó ajánlatokat is kifoghatunk. Én például negyvenöt euróért találtam szobát a bohémnegyed közelében, és ezért reggeli, valamint saját fürdőszoba is járt a Pensao Londresben. A szoba pedig akkora és olyan díszes volt, hogy szinte hiányoltam a baldachint az ágyam fölül.
Aki épített örökségre vágyik, az mindenképpen nézze meg a Jeromosok kolostorát, amelyet a város legszebb épületének tartanak. Kicsipkézett falai vakítóan fehérlenek a napsütésben. Szintén fehér mészkőből készült a Belém-torony is, ahonnan a híres portugál felfedezők, köztük Vasco da Gama is indult világhódító útjára. A belvárosban sétálva lépten-nyomon gyönyörűen csempézett házakat láthatunk – az azulejo, vagyis a csiszolt kő a portugálok egyik védjegye, sokszor egész faliképeket raknak ki a csempékből.
A város lassan nyolcszáz éve az ország fővárosa, és néhány száz éve a világ leggazdagabb városának számított. Lisszabon sem kerülhette el a hanyatlást, amelynek egyik mélypontja az 1755. november 1-jei földrengés volt: a település több mint nyolcvan százaléka elpusztult, a halálos áldozatok száma meghaladta a nyolcvanezret. A második világháború viszont újabb lehetőséget hozott: egyike volt a néhány semleges európai kikötőknek, így az Egyesült Államokba tartó menekültek és a kémek Mekkája volt hosszú évekig. A huszadik század végén Budapesttől is kapott egy jól kihasznált esélyt: visszalépésünk miatt megrendezhette az 1998-as világkiállítást, amelynek köszönhetően kiépült a modern városnegyed, és az ide érkező tizenegymillió látogató végérvényesen feltette a várost a világ nagy turistacélpontjainak térképére.
Bosszankodás helyett térjünk vissza az őszi lisszaboni délutánokhoz. Ha valaki nem tud meglenni shoppingolás nélkül, az mindenképpen vegyen a kiváló minőségű bőrcipőkből, mert erről is híresek a portugálok. Ráadásul nem is túl drágák: akcióban már negyven euróért is kapni, de száz fölé a legdrágább helyen is ritkán megy az áruk. Vásárolhatunk kék-fehér csempét is, jellemző termék a kézi hímzésű vászon asztalterítő, a portói bor vagy a helyi cseresznyelikőr, a ginjinha. Nagyon finomak a portugál édességek, jó az olajbogyójuk és a tőkehal, amelyet több százféleképpen készítenek el.
Ha már az evésnél tartunk: itt találjuk a világ talán leghangulatosabb éttermeit. Ha beülünk egy fado-étterembe, akkor két fogás között keserédes dalokat hallgathatunk az elvágyódásról, reménytelen szerelemről és szomorúságról. Érdekes módon mégsem leszünk mélabúsak, talán a faszénparázson sült halaknak, a caldo verde elnevezésű káposztalevesnek vagy a többféle halból készült caldeirada de peixe nevű ételkölteménynek köszönhetően. Zárásnak kóstoljuk meg a vaníliakrémmel töltött, fahéjas leveles kosárkát (pastel de nata) vagy az arroz doce nevű rizspudingot.
Ebéd (vagy vacsora) után érdemes sétálni egy nagyot. Lisszabonban ez talán a leghangulatosabb. Bóklászhatunk őserdőben, a Jardim Botanico hatalmas fái között teljes az illúzió. Várhatjuk az előkelő vendégeket a kikötőben, mint egykor a portugál király, és bejárhatjuk az óváros keskeny, utcakövekkel borított utcácskáit.
És végül, de nem utolsósorban beszéljünk a bulikról, amiért a legérdemesebb ide látogatni. Két negyed is kizárólag ezt a célt szolgálja: az Alcantara dokkjai és a Bairro Alto utcácskái. Mi az utóbbit jártuk végig – a mintegy fél négyzetkilométernyi területen számtalan bár, söröző, étterem, klub, művészbolt található. Kicsit olyan, mintha egy nyolcadik kerületi romkocsma hízott volna hatalmasra: a házak ütött-kopottak, tele graffitikkel, és este mindegyikben fantasztikus – többnyire élő – zene szól. A fiatalok hordákba tömörülve mennek egyik kocsmáról a másikra, kezükben műanyagpoharakat szorongatva. Csütörtöktől vasárnapig be sem lehet férni a negyedbe, annyian vannak. Ha nekünk valahogy sikerül bejutni, kóstoljuk meg az egyetemisták kedvenc italát, a caipirinhát, amely brazil közvetítéssel érkezett ide, és cukornádpálinkát, citromot és jeget tartalmaz. Van vodkás verziója is, ez a caipiroska, de érdemes megkóstolni a helyi törkölypálinkát, a bagacót, vagy a mangószirup és vodka összeöntéséből létrejövő manguscát. Az italok nem drágák (ez utóbbi például egy euróba kerül), az emberek barátságosak, és ha kellő időt eltöltünk a bohémnegyedben, biztosan rábukkanunk egy itt tanuló magyar erasmusos diákra is.
Mankó. Ha tehetjük, vásároljunk Lisszabon-kártyát, amellyel ingyenes a tömegközlekedés, és díjtalan vagy nagyon kedvezményes a múzeumi belépők többsége. A drága városnéző busz helyett üljünk fel a kicsi, ám annál hangulatosabb 28-as villamosra: a város leghíresebb vonala szinte az öszszes dombot bejárja. Érdemes kipróbálni a Budavári Siklóhoz hasonlatos felvonókat: az ascensornak nevezett alkalmatosságokat – négy helyen is üzemelnek – nemzeti örökségként kezelik és kiemelt védelemben részesítik.
origo.hu
Orbán Viktor nem finomkodott, amikor a magyar érdekeket kellett megvédeni
