Illúziók

Vannak próféták. Példának okáért Jeremiás. Vannak utópisták. Példának okáért Morus Tamás. És vannak illuzionisták. Mondjuk David Copperfield. Előbbi – avagy legutóbbi – írásom címe e rovatban ez volt: Utópiák és próféciák. Hozzáfűzhettem volna még, hogy: illúziók. Jobb későn, mint soha, most megteszem. Illúzió a szerelem?
A prófécia és az utópia közt a fő különbség – amint erre volt szerencsém ráébredni előző írásomban – a számonkérhetőség terén mutatkozik meg. Az utópia egyfajta tudományos fikció. Prognózis. A meteorológust joggal átkozhatjuk, ha ernyő nélkül ér bennünket az általa meg nem jósolt eső. Bezzeg a prófétákat áldanunk kell akkor is, ha jóslatuk, predikciójuk, akárcsak Jónásé, nem teljesül be. Gyufáért csak nem nyúlunk, ha nem ég Ninive. Jóslatok? Predikciók? Prédikációk? Jaj, de szépen beszélt a pap! És mit mondott? Ja, fogalmam sincs. Latinul mondta. Vigyázó szemeit mind a prófécia, mind az utópia a jövőbe veti. Mindkettő a jövőre vonatkozó jóslat. Ellentétben az illúzióval, amely szintúgy jóslat, csak épp a jelenre vonatkozik.
A fogalmak összefonódása legpregnánsabban az egyik eminens illúzió, a gyermek kapcsán érhető tetten. Hajlamosak vagyunk a gyermekeket önálló kasztnak, erkölcsi angyalok rendjének, valamiféle egyháznak, tiszta lapnak, szűzföldnek tekinteni. Majd ők másképp csinálják. Ha majd ez a nemzedék felnő, más lesz. Mindig más lesz persze, de jobb nem soha. Közhely, de igaz. Mindenki volt valamikor gyermek. Abból, hogy Hitlert, Sztálint és Szaddám Huszeint valamikor pelenkázták, semmiféle tanulság nem következik, és az, hogy valakit most pelenkáznak, ugyancsak nem tanulságos, nem reménykeltő. A gyermek: beteljesíthetetlen ígéret. Délibábszínház. Illúzió. De nemcsak a mindenkori jelen generációnak tulajdonított szebb jövő illúzió, hanem a gyermeknek a jelenben tulajdonított vonások többsége is az. Nem csak gyermekgyilkosok vannak. Léteznek gyilkos gyermekek is. Apropó, ha gyilkol egy gyermek, az a tévében hány karikát ér, csak nagykorú felügyelete mellett? A ködös Albionban tizenkét évre kellett levinni a büntethetőséget a növekvő gvermekbűnözés miatt, ám Magyarországon is láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy a gyermekek világát, a tanintézeteket és diszkókat, a cybertérről nem is beszélve, infernális erőszak szövi át. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy az erőszak a gyermekek és az ifjúság egyetlen közérthető nyelve, a huszonegyedik század eszperantója. Hiú ábránd a gyermekben reménykedni. A gyermek nem megoldás. A gyermek legföljebb egy hullám, amelyen a probléma tovább tud szörfözni. Akkor mi a megoldás? Netán a nő?
A nő a másik nagy illúzió. Nincs olyan ezoterikus mű, amelyben ne írnák meg, hogy a durva jang uralma után most már a Vízöntő jegyében következik a finom jin, egy érzékenyebb, szelídebb, nőiesebb világ. Mondjuk Margaret Tatcheré? Ő volt az egyetlen brit miniszterelnök, aki az enyhülés időszakában régi típusú, gyarmati háborút volt képes viselni, a Falkland-szigeteki háborút Argentína ellen, és ugyancsak ő volt az, aki férfiakat meghazudtoló keménységgel számolt le a szakszervezeti ellenzékkel. Lelkiismeret furdalta világképünk szerint arra vagyunk büszkék, amiért bocsánatot kellene kérnünk. Fő érdemünk és fő bűnünk a nyugati fehér ember diadalmenete. Az illúziók univerzumában a győztes fehér nyugati férfi a legrosszabb, ami csak bekövetkezhet. Kész katasztrófa. Hozzá képest minden csak jobb lehet. A gyermek, a nő vagy épp a Kelet.
Ugyancsak illúzió a Kelet. Vegyük észre, attól, hogy nem a Kelet hódította meg a világot, még nem okvetlenül erkölcsösebb. Az arab olajsejkek és az Afrikát alattomosan kolonializáló kínai vállalkozók nem kevésbé üzletiesek, mint multinacionális nyugati tettestársaik, ami pedig a hindu bölcsességet illeti, kezdjük a tigrisek kiirtásánál, és fejezzük be az indiai atombombánál. Az az ország, amelytől naiv John Lennon módjára lelkünk a béke tömjénjét sóvárogja, bizony, atomhatalom, és Kalifornia mellett a világ második legnagyobb Szilícium-völgye. Számítógépes szuperhatalom. Mondhatjuk persze, hogy a Bhagavad-gítá egy irodalmi mű, egyfajta kultúra, India pedig egy ország. Csakhogy ennek a kultúrának egy ilyen országra futotta megszentelő erejéből. Akkor hogyan és miért várjuk el ettől a kultúrától mi, európaiak a globalizáció és a fogyasztói társadalom megszelídítését? Olyan ez, mintha Indiában Szent Ferencre hivatkozva Európában reménykednének. Illúzió.
Húsz-harminc éve úgy gondoltuk, egy fekete amerikai elnök szükségképpen másképp politizálna. Obama politikai mássága a szemünk előtt olvad szét, akár a klímaváltozás elleni küzdelem demonstratív jégszobrai. Az Obama- és a Bush-kurzus között láthatólag nincs nagyobb különbség, mint bármely demokrata és republikánus kormányzat között, ám az is lehet, hogy kevesebb a különbség, csak nem látjuk. Az, hogy Obama átvette az előző kormány hadügyminiszterét, Robert Gatest, éppenséggel utalhat erre a folytonosságra. Az Obama-féle Izrael- és Irán-politika hangsúlynyi különbségei senkit se tévesszenek meg. Obama igenis az Egyesült Államok elnöke és nem a mi illúzióink frissen szabadult rabja. Döntései nem valamikori rabszolgák fájdalmából, hanem egy nagyhatalom érdekeiből következnek. A fekete amerikai elnök megvalósulva is illúzió marad.
Mondták valamikor, hogy Sztálin a gazda. Gazdának szólították valamikor a generalisszimuszt. Most rendszergazdák vannak. Számítógépes guruk, akikhez a mezei halandó fordul segítségért, ha lefagy a gépe. Ám az igazi gazda szerintem maga a rendszer. Az illúzió, e pozitív hős karaktergyilkosságát sohasem egy adott ember, hanem mindig a rendszer végzi el. Nehezen megragadható és nevesíthető az az erő, amely rendre felemészti nagy illúzióinkat. A tömegpánikhoz hasonló könyörtelen erő ez. A legnagyobb álmodókra is józan ébresztőként hat. Elképzelem, amint Martin Luther King Obamára ébred egy szép napon. Fekete, fehér, igen, nem. Illúziókban ringatod magad? Woodstock, Déry Tibor, Jó reggelt, Vietnam? „Ringasd el magad, ringasd el magad. Ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad.”