Klaus keringője

Magára maradt Václav Klaus. Miután lengyel „szövetségese”, Lech Kaczynski államfő szombaton Varsóban végül aláírta a lisszaboni szerződést, a cseh államfő maradt az utolsó, aki – dacolva Európával – még mindig húzódozik aláírni az Európai Uniót a konföderáció irányába lökő reformszerződést.
Valljuk be, Klaus államfő igen rutinosan teszi mindezt, és ha az egyik érve értelmét veszti, azonnal talál helyette másik kifogásolnivalót. A második, oktrojált írországi népszavazás után – amely végül igent mondott a lisszaboni szerződésre – azonban Brüsszel napról napra próbálja nyomás alá helyezni a cseh elnököt, aki eddig igencsak kitűnően állta a sarat. Sőt! Nemhogy állja, hanem újabbnál újabb érvekkel próbálja meg kikerülni, hogy kézjegye rákerüljön az uniós reformdokumentumra. Legutóbbi ötletével – amit a múlt hét végén osztott meg az EU soros elnökségét betöltő svéd miniszterelnökkel, Fredrik Reinfeldttel – ráadásul már magát a lisszaboni szerződést, az abban foglaltakat kérdőjelezi meg.
Csehországnak – Lengyelországhoz és Nagy-Britanniához hasonlóan – kivételt kell kapnia a reformszerződés részét alkotó általános emberi jogok listájának érvényesítésekor, mert ellenkező esetben egy külső, uniós bíróság akár meg is kérdőjelezheti a második világháború után elfogadott Benes-dekrétumokat – fogalmazta meg verdiktjét Klaus, amely mentesítené a cseh államot az országból 1945 után kitelepített szudétanémetek anyagi (és erkölcsi) kompenzációjától. A Benes-dekrétumokat mi is jól ismerjük, ám saját bőrén az a mintegy negyedmillió magyar tapasztalhatta meg igazán, akiket az 1946. február 27-én megkötött csehszlovák– magyar lakosságcsere-egyezmény alapján – egyoldalúan – kitoloncoltak otthonaikból. Ingatlanjaik és ingóságuk egy része is ottmaradt a mai Szlovákia területén. Őket sem kompenzálta senki, és nemhogy a mai napig nem kért tőlük elnézést senki, Pozsony deklaráltan kiáll eme dokumentum mellett. Klaus, úgy tűnik, ezt a hagyományt próbálja meglovagolni. Ha egy kicsit is eljátszunk a gondolattal, mindenki jól emlékszik, Magyarország – Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök legnagyobb megelégedésére – elsőként fogadta el a lisszaboni szerződést. Büszkén döngették is a mellüket, mi vagyunk az elsők. Az persze mellékes, a dokumentumot úgy fogadták el, hogy előtte azt senki sem olvasta. Mindezek tudatában hogyan kérhetett volna számon a kormányzati diplomácia akkori irányítóitól bárki is ilyen húzást, mint amit Václav Klaus egy szemrebbenés nélkül meg tud játszani Brüsszellel szemben. Miként remélhette volna bárki, hogy – a cseh államfő érvelését alapul véve – mondjuk Magyarország a Benes-dekrétumok – amelyben a magyarokat háborús bűnösnek nyilvánították – viszszavonásához, a Csehszlovákia területéről kitelepített magyarok szellemi, netán anyagi kompenzációjához kösse a lisszaboni szerződés budapesti aláírását? A magyar diplomáciának eszébe sem jutott ilyesmi.
Persze, az ilyen gondolatok nem is igazán egyeztethetők össze a lisszaboni szerződés szellemével. Ha a Klaus által erőltetett kivétel mégis bekerül a szerződésbe, úgy tulajdonképpen értelmét veszti mindaz, amiért aláírják. Nem beszélhetünk ugyanis Európai Unióról akkor, ha egy tagállam deklaráltan a másik ellenében próbál meg nemzeti érdekeket átnyomni egy olyan egyetemes szerződésen keresztül, amelynek éppen az egységet kellene szolgálnia. Főleg nem a második világháború esetében, amelynek kitöréséért Lengyelország nemrég éppen Oroszországot is kikezdte.
Szlovákia mindenesetre nem izgul. Szerintük nincs visszamenő hatálya a szerződésnek, ezért nincs is miért félniük.