Szegény Gargi

Ülök a Pireneusok lábánál, Zaragozától ötszáz kilométerre egy kisvendéglőben. Mellettem balra Ahmed, az iraki vízszakértő, jobbra a bangladesi hírügynökség megbízott munkatársa, előttem egy Fülöp-szigeteki újságíró, vele szemben pedig Gargi.
Gargi indiai nő, aki a The Hindu napilap helyettes főszerkesztője, és – mint kiderül – a legmagasabb kaszt tagja. Nem eszik húst. Nem eszik tojást. Ezt tudja ő, most már tudjuk mi is, és lassan egyértelművé válik Spanyolország mindazon vendéglőse számára, aki a fejébe vette, hogy kiszolgálja Gargi asszony szeszélyeit.
Most sincs ez másképp. Egy 30 év körüli, igen karcsú, ám szikár alkatú nő hallgatja, hogy mi kerülhet és mi nem a főszerkesztő-helyettes tányérjára.
Aztán lezárulnak a tárgyalások, de a pincérnő nem megy el. Helyette a csoportvezetőnkhöz fordul, és kérdez valamit, miközben engem néz. Nekem minden jöhet, próbálom sugallni, de hamar nyilvánvalóvá válik, itt nem erről van szó. A vezető hozzám fordul, és azt mondja: „Azt kérdezi a lány, hogy magyar vagy-e. Mert ő magyar. Szeretné, ha bemutatnálak neki.”
Döbbenet. Ilyen még soha sehol nem fordult elő velem. Tehát arcról is felismerhetőek vagyunk?! Hazafiasság, összetartás egy szemvillanás alatt.
– Hogyne – mondom, és nyújtom a kezemet. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, zavaromban felteszem a lehető legbutább kérdést: megkérdezem, tud-e magyarul. Tökéletes kiejtéssel és mondatszerkesztéssel hazudja szerényen a szemembe, hogy csak kicsit. Kiderül, 13 éve jött el Erdélyből. A szülei most is ott élnek.
Nem tudom, mit illik tenni ilyenkor. Egy pillanatra jó ötletnek tűnik megölelni. Szerencsére idejében rájövök, hogy mégsem kéne. Posztmodern menekülés: előrántok egy névjegyet. Ő is felírja a telefonszámát és nevét egy cetlire. Cserélünk. Mondom neki, szóljon, ha segíthetek bármiben a jövőben, hívjon nyugodtan, újságíró vagyok.
– Jó – mondja –, én meg itt leszek, ha kell bármi.
Egyikünk sem tudja, miben lehetne a másik hasznára, de ez nem is fontos.
– És most bocsáss meg – folytatja kis szünet után –, vissza kell térnem a vendégekhez.
– Persze, persze. Örülök, hogy találkoztunk – hadarom, miközben eltűnik.
A Pireneusok lábánál egy magyar szépasszony meri óriási agyagtálakba a fehér babos marhaszeletet.
Szegény Gargi ebből is kimarad.