Szórványmagyarság: hagyomány nélkül kétséges a jövő

Elöljáróban egy tavalyelőtti élményt osztanék meg. Az autópályán hazafelé tartottam, délvidéki barátaimat látogattam meg, és a rádiót hallgattam. Éppen akkor folyt az egészségbiztosítás privatizációjának parlamenti vitája. Tanúja lehettem, hogy a Szerbiában élő magyarok miként vívják harcukat a nyelv és magyarságtudat túléléséért. Ugyanekkor eközben itthon a parlamenti képviselők többsége azon mesterkedett, hogy miként lehetne a befizetett, egyébként arányaiban rekordnagyságú járulékainkat magánkézbe juttatni. (Nem árt tudni, ha megvalósult volna az elképzelés, akkor járulékainkat nemzetközi pénzintézetek kezelnék, és jó eséllyel a járulékok egy részét az azóta részint összedőlt tőzsdék nyelték volna el. Ne felejtsük el, az egészségpénztárak kinevezett vezetői a pénzvilág emberei voltak.) A példa arra világít rá, hogy a parlament képviselőinek egy része miként viszonyul a nemzet megmaradásához. A két kérdést az köti össze, hogy az egészségügy és a kisebbségi probléma egyaránt nemzeti létkérdés.
A határon túli magyarok helyzetének korrekt elemzése valóban egy panaszáradat. A magyar nyelv szinte mindenhol vesztésre áll. Egy valóban tenni akaró hivatalnak tengernyi dolga lesz ezen a téren. De vegyük sorba a környező országokat!
Az ukrajnai oktatási törvény ismert. Felvételizni és érettségizni magyarul nem lehet. A következmény: a magyar szülők nem adják magyar kisiskolába gyermekeiket. Így az ukránul nem tudó gyermek valószínűleg nem fog tudni rendesen sem magyarul, sem ukránul. A kárpátaljai Tiszaújhely például egy csaknem tiszta magyar falu. Harminchat első osztályba menő gyermeke közül harminc ukrán iskolába megy az idén. Megfordult a világ. Néhány éve még annak örülhettünk, hogy milyen nagy Kárpátalján a magyar iskola tekintélye, más nemzetiségűek is szívesen taníttatták magyarul gyermekeiket. Amúgy is ijesztők a számok ezen a tájon. Beregszász például még tíz éve is vagy nyolcvan százalékban magyar volt. Mostanra ötvenegyre csökkent az arány.
Dél-Erdélyben, ha lehet, még nagyobb a baj. A gyönyörű szász városokból húsz esztendeje a németek részben fejpénzért cserébe Németországba költöztek, így manapság nincsen német szó. De magyar sem. Ezekben az egykor szász többségű kisvárosokban kétségbeejtő a magyar szórvány helyzete. A tapasztalatok szerint ötévente megfeleződik az iskolába jelentkező gyermekek száma. Ugyanez a helyzet az egyházi ifjúsági közösségek létszámával is. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy valaki kiszámolja, ezen a tájon például húsz év múlva mi is várható. 1999-ben például Petrozsényban még két érettségiző magyar osztály volt. Néhány éve megszűnt ott a magyar nyelvű középfokú oktatás. Pedig mostanában az asszimiláció egyáltalán nem erőszakos. A legnagyobb asszimiláló erő a szegénység vagy éppen a gazdagság, mindkettőre itt van számos példa. És nincsen gyerek. Se magyar, se pedig román. Csak számarányuk miatt a magyarok hamarabb elfogynak.
A Délvidéken is csak néhány magyar többségű település maradt. A helyiek keresik azokat a lehetőségeket, hogy a magyar életet miként lehetne fenntartani. Itt a magyarság többsége szintén szórványban él, rengeteg a vegyes házasság.
A Felvidéken már a tömbmagyarságban is baj van. Itt sem adják magyar iskolába a gyerekek egy jó részét. Ugyanakkor az utódországok közül egyedüliként magyarellenes közhangulatot teremtettek, EU ide vagy oda. A legutóbbi időszak eseményei sem a megbékélés felé mutatnak. A helyi magyarság kulturális rendezvényekkel, mintaszerű kórusélettel próbálja segíteni az identitás fennmaradását.
Teljesen más lenne a helyzet, ha lenne egy olyan anyaország, amely kiáll nemzetrészeiért. Egészen biztos, hogy a szlovák politika sem packázna annyira, ha komolyan vennék a hazai döntéshozókat. Végre már meg kellene érteni a kormánypárti politikusoknak, hogy meg kell adni a kettős állampolgárságot annak, aki kéri. Ez erősítené a közösséghez tartozás élményét. Ez a zilált mostani parlamenti élet talán egy egységes ilyen irányú döntéssel korrigálhatna valamit korábbi hibáiból.
Nem kellene viszonylag sok pénz egy szórványmagyarságot összefogó iskolabusz- és kollégiumprogram kialakításához, erre több jól működő példa is van Erdélyben. Szükség lenne egy egységes konszenzuson alapuló nemzeti koncepció kialakítására, ezt a határon túli magyar szervezetekkel együtt lehetne kidolgozni. Úgy tűnik, ehhez most még hiányzik a politikai akarat, semmi jele, hogy a kormány komolyan foglalkozni szeretne az asszimiláció kérdésével. Az egészségügyben vagy az oktatásban rossz döntésekkel hatalmas károkat lehet okozni. Ugyanakkor ezek a folyamatok valószínűleg visszafordíthatók, sok pénz és hosszú idő kell hozzá. Azonban ha valahol megszűnik a magyar élet valamely kisebbségi közösségben, az jó eséllyel visszafordíthatatlan. És itt kitapintható a jelenlegi kormányzó elit felelőssége.
Nagy szükség lenne határon túl, de belül is a családi élet megerősítésére, persze ehhez munkahelyek is kellenek. A gyermekszülést kellene elősegíteni valamilyen jelképes vagy tényleges támogatási formával. A Vajdaságban például a magyar újszülötteket helyenként civil szervezetek képviselői köszöntik, ehhez egy fillér sem kell.
A kultúra, a hagyományok ápolása is nagyon sokat segíthet. Nagyon jó példa egy gyimesbükki (Erdély) idei esemény, amely pontosan erre világít rá.
2009 pünkösdje, a csíksomlyói búcsú utáni nap. Az alábbi szöveget egy ősi dallammal a „csángósan” öltözött kislány, Kincső énekli az „ezeréves határon”, Gyimesbükkön, a kontumáci kápolnánál. Utána szintén gyerekek tartanak bemutatót a falu népi kultúrájából.
Egy olyan őserő érződik, amelyet talán már rég elfeledtünk.
„Mikor a nagy erdőn túl mész, / Arra kérlek, vissza ne nézz! / Szívednek ne legyen nehéz, / Hogy te idegen földre mész.” „Gyere ki Oroszországba, / Megtalálsz egy lágerházba, / Gyere ki Oroszországba, / Megtalálsz egy lágerházba. / / Ez a vonat megy kifelé, / Megy ki Oroszország felé, / Viszi-viszi szegényeket, / Szegény csángó legényeket.”
Vajon belegondolnak-e a gyerekek, mit is énekelnek? E helyen a Gyimesi-szorost a honvédség 1944 kora őszén a túlerővel szemben három hétig tartotta. A hatalmas véráldozat eredménye az lett, hogy a Székelyföldön levő magyar erők megmenekültek a bekerítéstől. Emiatt sokkal kevesebb, a dalban is megénekelt vonat indulhatott Oroszország felé. Így is mentek elegen, sokunk nagyapja is köztük volt. Erről a szemben omladozó, az egykori országhatárt védő Rákóczi-vár igen sokat tudna mesélni.
Ha hagyományainkat, múltunkat nem találjuk, a jövő is kétséges.

A szerző a Nagycsaládosok Országos Egyesülete elnöke