A Bourbon-ház mai követői

Szembetűnő, hogy a választások közeledtével mekkora mozgolódás kezdődött a balliberális pártok háza táján. Az esélyek ismeretében mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen amennyiben valósággá válnak a politikai elemzők prognózisai, akkor a baloldal történelmi vereség előtt áll. Nem véletlen, hogy valamennyi érintett fél igyekszik a legkedvezőbb pozícióban átvészelni a közelgő politikai földcsuszamlást. A helyosztó a napokban vette kezdetét, miután megszületett a döntés az Európai Bizottságba delegálandó magyar biztos személyéről. A jelöltről semmilyen előzetes egyeztetésre nem került sor, ami azért furcsa, mert a szocialisták éppen a személyi kérdésekben történő konzultációk hiánya miatt tartják huzamos ideje össztűz alatt a köztársasági elnököt. Úgy tűnik, hogy a kormánypárt – mint oly sok más ügyben – ezúttal sem ugyanazzal a mércével méri a saját tetteit, mint másokét. Andor László kapcsán azonban nem csak az ellenzékkel történő tárgyalások hiánya jelenti a problémát. Politikai súlytalansága miatt erősen kérdéses, hogy meg tud-e majd felelni a kinti meghallgatásokon. Amennyiben tehát rábólintanak Brüsszelben a személyére, akkor ezt az MSZP sikerként könyvelheti el. Ha emellett november végéig a jövő évi költségvetési törvényt is elfogadja a parlament, akkor a szocialisták a december 12-re tervezett kongresszuson kimondottan optimista hangulatban gyürkőzhetnek neki a miniszterelnök-jelölt kiválasztásának, illetve az országos lista véglegesítésének.
Bár a közelmúltban számtalan fogadkozás hangzott el, miszerint a tavaszi kormányfővadászat több mint szánalmas színjátékának megismétlődését el kell kerülni, mégis olyan érzése volt az elmúlt hónapokban a figyelmes szemlélőnek, hogy most is ugyanaz a kapkodás zajlik le. Talán csak annyi a változás, hogy ezúttal sikerült mindezt a színfalak mögött tartani, ráadásul a „válságkezelést” szembetűnő magabiztossággal folytató Bajnai Gordonnak köszönhetően kevesebb reflektorfény esett a kormánypárt kulisszáira. Jelen állás szerint Mesterházy Attila tűnik a befutónak, ám a mögötte lévő kavargást szemlélve még mindig nem vehető biztosra, hogy az elvtársai valóban őt emelik pajzsra az MSZP védjegyének számító Internacionálé eléneklése után. Számtalan találgatásra adhat okot, hogy miért éppen a Zuschlag-perben tanúként történő meghallgatása előtt dobták be a nevét a köztudatba. Ennyire biztosak benne a támogatói, hogy az egykori sportminisztériumi államtitkár tanúvallomása során nem kerül napvilágra olyan információ, ami beárnyékolhatná a magasba lendülni készülő életművet? Akármi történik, aligha nyugtatja meg a megváltóra váró szocialista pártvezetést, hogy újdonsült sztárjelöltjük sorsa egy fiktív alapítványokkal üzérkedő politikai szélhámos perének alakulásán múlhat.
Nem szabad elfeledni, hogy korántsem az MSZP kormányfőaspiránsa az egyetlen, akinek rivaldafénybe lépése izgalomba hozhatja a baloldali lapok publicistáit. Már huzamos ideje hatalmas verseny zajlik az MDF és az SZDSZ között, hogy ki tudja hatásosabban egy mondatba tömöríteni a „Bokros Lajos” és a „miniszterelnök” szavakat. A legújabb kísérlet Retkes Attila nevéhez fűződik, aki a változatosság kedvéért hárompárti, azaz MSZP–SZDSZ–MDF-jelöltnek javasolta a neoliberalizmus első számú hazai prófétáját. Nehéz elképzelni, hogy az identitását féltve őrző szocialisták belemennek egy „jobboldali” közgazdász jelölésébe, ám a szabad demokraták és az MDF nevet bitorló gyülekezet közötti jövés-menést látva egyre nagyobb a valószínűsége, hogy végül Bokros Lajos mögé sorakoznak fel, s ezzel mégis megalakul a magyar Olajfa koalíció, ha csak részlegesen is. A Fidesz kiszorítása a kormányból tehát minden pénzt megérne Dávidnak és Retkesnek.
Egy dolog viszont biztosra vehető: Orbán Viktor kihívójaként hatalmas feladat lesz a baloldal miniszterelnök-jelöltjének szerepe, mert az illetőnek még abban az esetben is ott kell hordoznia a hátán az elmúlt két ciklus összes terhét, ha ő maga ezt az időt a Holdon töltötte el, biztonságos távolságban Gyurcsány Ferenc böszmeségeitől. Vigaszdíjat legfeljebb az jelenthet, hogy ha a jelölt kimagasló teljesítményt nyújt a kampányban, és sikerül a mélyponton lévő MSZP számára szinte elérhetetlennek tűnő egyharmados parlamentimandátum-arányt kiharcolnia (megakadályozva ezzel a Fidesz alkotmányozó többségét), akkor alighanem évekre kibérelheti magának a párt valamelyik fontos vezetői tisztségét, beleértve az elnöki funkciót is. Nagy a valószínűsége, hogy Lendvai Ildikó a választások után búcsút vesz pártvezetői posztjától, és vele együtt a posztkommunizmus veteránjainak egész sora léphet le a színről. Vannak köztük, akik már a nyugdíjba vonulást tervezik, mint például Katona Béla házelnök.
Ugyanakkor a háttérbe húzódni készülők között akad olyan levitézlett pártkatona is, aki inkább a londoni pénzvilágban, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökeként óhajtja átvészelni a közelgő polgári kormányzást, Magyarország nemzetközi tekintélyének további rombolásától sem visszariadva. Mondanunk sem kell, hogy az önmagát mindenre alkalmasnak tartó Veres Jánosra kell gondolni. A többség azonban itthon marad, és közöttük hatalmas küzdelem alakulhat ki a pozíciók újraosztásáért. Ebből a marakodásból bizonyosan nem fog kimaradni Gyurcsány Ferenc, aki újabban egyre látványosabb aktivitást tanúsít, ékesen bizonyítva, hogy csupán szavakban lépett hátra a párt élvonalából. A választási kampány irányítása már most az ő kezében összpontosul. Gyűlölködő hangneme fikarcnyit sem mérséklődött, és agreszszív Orbán Viktor-ellenes kirohanásai azt sejtetik, hogy tudatosan készül a számára optimálisnak tűnő ellenzéki vezérségre. Tekintettel arra, hogy az MSZP élvonalában a legkevésbé sincs túlkínálat tehetséges és kreatív politikusokból, akár a pártelnöki székbe való visszatérési kísérlete sem zárható ki.
Akármilyen lesz a szocialisták jövőbeli szereposztása, az újonnan felállt grémiumnak már 2010 tavaszán meg kell majd hoznia néhány gyors döntést. Ki kell választani például az optimális főpolgármester-jelöltet, hiszen a Demszky-korszaknak rövidesen vége szakad. Pillanatnyilag a kormánybiztosi funkcióba készülő Horváth Csaba számít a legfőbb esélyesnek. Mellette szól, hogy az elmúlt évtizedben képes volt arra a bravúrra, hogy mind II. kerületi polgármesterként, mind pedig főpolgármester-helyettesként rendőrségi nyomozásokba és előzetes letartóztatásokba torkolló botrányok nélkül lássa el a feladatát. Ez a fajta „hitelesség” akkor sem kis teljesítmény Hunvald György és Hagyó Miklós pártjában, ha tudjuk, hogy önmagában aligha lesz elegendő a Demszky-korszak elrettentő mérlegének elfeledtetéséhez.
Végül néhány szót az utolsó személyi kérdésről, amivel szembe kell néznie a baloldalnak. Háromnegyed év múlva lejár Sólyom László mandátuma, ami azt jelenti, hogy a jövőre megválasztandó parlamentnek az államfőről is döntenie kell. Amenynyiben nem történik drámai változás a belpolitikai erőviszonyokban, akkor bizonyosra vehető, hogy a következő ciklusban is a polgári erők és a civil mozgalmak jelöltje fogja betölteni az első számú közjogi méltóságot, és kizárólag az érintett feleken múlik, hogy az elnököt Sólyom Lászlónak fogják-e hívni. Az MSZP kizárólag akkor tudná megkaparintani az államfői tisztséget, ha a Magyar Köztársaság alkotmányos jogszokásainak felrúgásával még a tavasz folyamán megkísérelné megválasztatni saját jelöltjét. Minden más esetben reménytelennek tűnik a kormányoldal helyzete. Ennek a problémának azonban van egy másik olvasata is. Amennyiben 2010-ben kezdetét venné a szocialista pártban a rég várt tisztulási folyamat, akkor egy szerencsésen kiválasztott jelölt akár a baloldali pólus újraépítésének első állomása is lehet. A kormánypárti médiában meglebegtetett Kovács László azonban a legkevésbé sem felel meg a fenti feltételeknek. Már pusztán a nevének felmerülése is azt bizonyítja, hogy a szocialisták nem különböznek a napóleoni háborúk utáni Bourbon-háztól. Semmit nem tanultak, és semmit nem felejtettek, hiszen továbbra sem képesek másra, mint hogy egykori pártállami vezetőket állítsanak piedesztálra, az Apró–Gyurcsány-érdekkörbe tartozó, homályos előéletű üzletemberek karéjával övezve.