A feljelentgetők országa

Milyen ország ez? A kérdés költői, mert mindannyian Magyarországon élünk, csak mintha megbillent volna alattunk a föld. Minden józan politikai nyilatkozat arra figyelmeztet, hogy a gazdaság helyes pályára állításának vannak technikái, bevált stratégiái, de a morális rombolás embertelenül megnehezíti a nemzet talpra állását. Ha elmúlik felőlünk a liberális rontásnak ama ficama, amely minden fix viszonyítási pontot felszámolt az emberek életében, akkor, de csak akkor történhet valami. Jelen állapotunkban azért lehet bármit megetetni komoly tömegekkel, mert minden fogódzó gúny és megsemmisítés tárgya lett.
A vallás, az istenhit a szocialisták és a szabad demokraták számára a legveszedelmesebb origók egyike. Húsz éve nyíltan vagy fondorlatosan gyengítik az egyházakat, miközben követelik, hogy szociális tevékenységét sokszorozza meg, ugyanakkor az egyházi iskolák kezdnek komoly „veszélyt” jelenteni a világi szabadelvűség ellenében. Alattomosan és következetesen folynak a család megsemmisítésére irányuló kísérletek, a homoszexualitás túlhangsúlyozása, a házasság nélküli együttélés kanonizálása, a nemzeti érzés felmorzsolása, a jó és a rossz relativizálása, az erkölcsi normák viszonylagossága, a nemzeti jelképek profanizálása. Ismerjük a példát: embert ölni csúnya dolog egyfelől, ugyanakkor másfelől a gyilkosnak is vannak mentségei. Az élet csupa egyszerűsítésből áll, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a szocialisták utóbbi nyolc éve tette padlóra, fektette ki, lúgozta aggasztóan amorálissá az országot.
Az ember sokáig ellenáll, és hajlamos azt hinni, rémeket lát, hogy az ő szemtengelye elferdült és a másoké lát világosan. Aztán egyre több kínzó kérdés jelenik meg magyarázat nélkül, vagy igen kétes körítéssel. Csak olyan triviálisak, hogy ha akkora a munkanélküliség, miért nem karolják fel a napelemes cserép feltalálóját, akiért külföldön kapkodnak, itthon viszont nem kap segítséget egy üzem megépítéséhez. Miért? Mert a faluba vinné a munkát? Erőltetik a kaszinók építését munkahelyteremtésre hivatkozva. Kiszámították, hány magyar kell egy játékkaszinóban? Takarító, portás, vécés néni. A szakembereket nem innen toborozzák. Ugyanez érvényes az üvegbetonra: hatalmas külföldi siker, itthoni süket csend. Az meg teljesen magyarázhatatlan, hogy a kormány tökéletesen érzéketlen a magyar népességfogyás kérdésére. Hogy egy súlyos vádakkal börtönben ülő fickónak a mamelukjai milliós fizetést utalnak át, meghazudtolva azt az egyszerű igazságot, hogy fizetség csak elvégzett munkáért jár.
S ezt látja, hallja, nézi és olvassa az a széles tábor, akik 40, azaz negyvenezer forintból nyomorognak és fáznak. A cinizmus és a keserűség már rég tanyát vertek a hétköznapokban, az államilag szentesített hazudozás pedig beégett az emberek agyába. Csodálom, hogy valaki még nem írt egy összefoglaló elemzést arról, hogy a legyengített H1N1 oltása körül kialakult tragikomédia tökéletes látlelete az elmúlt nyolc év bizalompusztításának. Odáig jutottunk, hogy az emberek senkinek nem hisznek el semmit. Ezért van az eszelős kapaszkodás az ostobaságokkal átitatott kereskedelmi csatornák műsorai és celebjei iránt. Ezek legalább magukat adják. Nem hazudják, hogy túl vagyunk a válságon, nem mondják annak, akinek már semmije sincs, hogy vegye ki a részét a megszorításokból, aminek alapját az elmúlt két kormány ásta ki. Nem mondják azt, hogy helyes, ha kilakoltatnak, megérdemelted, mert hedonista vagy, és ideje megváltoztatni a hozzáállásodat az élethez. Mondja a pénzügyminiszter, akinek akkor lehettek utoljára anyagi gondjai, amikor gimnazista korában nem telt a zsebpénzből egy Mercedesre.
Nincs annál demoralizálóbb, amikor az „új undokok” kiállnak a nyilvánosság elé szózatozni a népnek, hogy miben hibásak, és miként kellene helyesen viselkedniük. Mélységes lenézéssel és lekezeléssel, ahogy a milliomosok viszonyulnának Tiborchoz. Miközben olyan a kormányunk, hogy néhány tagja kivételével nehéz visszanyelni a feltörő ellenszenvet, ismerve múltjukat, stiklijeiket, normaszegéseiket. A miniszterelnök bármit mond és tesz, ott vannak mögötte a Hajdú-Bét katasztrófájának áldozatai, mert bármennyire is mossa magát, tevőleges résztvevő, sőt főnök volt. Azt szokták mondani, hogy a gyereket csak példával lehet nevelni, szöveggel alig. És ez a gyengécske kis példamondat érvényes lehet egész mindnyájunkra. Miután a fix pontok kiestek, vagy kigyomlálták a kollektív tudatból, olyan dolgok történnek egyre gyorsuló iramban, amire ép ésszel nehéz magyarázatot szerezni. Mintha az ország vészesen egy fekete lyuk felé sodródna, amelyről tudjuk, belecsúszni könnyű, de kijönni onnan már soha. Zúdulnak ránk az olyan események, amik megrendítik mindenfajta jogállamba vetett maradék hitünket.
Mit lehet kezdeni azzal, hogy két bírónő egymásnak esett, és úgy megverték egymást, hogy az ügyészség súlyos testi sértés ügyében jár el? Bírók, a törvény és rend szavatolói, ki hiszi el ilyen gikszer után, hogy a bírói kart az objektivitás és a hitelesség vezérli? Az elmúlt évek néhány homlokegyenest ellenkező előjelű ítéletei közül van, ami női bíróhoz köthető, megágyazva az elfogultság vádjának. Más: a sátoraljaújhelyi kórház dolgozói havi 25 ezer forinttal járulnak hozzá kórházuk életben maradásához. Valaki a tévében elérzékenyülve követendő példának nevezte az áldozatot. Isten ments! Az orvosok jó szándékától függetlenül veszélyes és kényes kezdeményezés, ami tökéletesen leképezi a magyar egészségügy infernális helyzetét. Az egészségügy állami feladat, a biztosítottak befizetéséből finanszírozzák, nem pedig amatőr módon besegítenek az alkalmazottak. Ebből két veszélyes precedens lehet: a kormányzat úgy dönt, az óvónők és tanárok is fizessenek, hogy intézményük megmaradjon, esetleg a kalauzok és mozdonyvezetők is… A másik, hogy lám-lám, mit jár a szájuk a doktoroknak, könnyedén lemondanak 25 ezer forintról. Mi a fenének emeljük hát a rezidensek pénzét, van ott pénz, csak meg kell őket szorongatni.
Hatmilliós adósságért egy férfi agyonlőtt egy 21 éves fiút, akit az édesapja egy kocsi csomagtartójában talált meg. Mostanában ez a morbid gengszterfilmekből vett módi kezd meghonosodni. Adósságért vagy semmiségért lelőni, leszúrni, agyonverni, torkot elvágva gépkocsi csomagtartójába rejteni. Az a bizonyos fegyőr nem szerelmi bánatában lőtte le a társnőjét. Tévedés. Kiakadt, bekattant, elege lett, és egy egész tárat eresztett vétlen kolléganőjébe. És sorolható szinte vég nélkül: emberek husángokkal mennek egymásnak, kaszával, kapával, vasvillával, mert megtehetik, ha meg nincs kéznél eszköz, bárkit agyon lehet rugdalni. Az ötvenes évek köszön vissza abból, hogy újra biztatják a lakosságot, jelentsék fel egymást. Az APEH-nál és a korrupció elleni hivatalnál. Tág teret adva ezzel a rosszindulatú boszszúnak. Mire kiderül az ártatlansága, meghurcolják az illetőt. A miniszter arra ragadtatja magát, hogy kéri a betegeket, jelentsék fel a háziorvosukat, ha nem akarja beadni a Fluvalt. Tiszta 1951. Elvtársak, fő az éberség! Mennyire tarthatja szakmailag, emberileg a szakminiszter a beosztottjait, ha ilyen felhívást képes kipréselni magából?
Egy benzinkutasnak jelentős kára lett abból, hogy némely cigányok tankolás után fizetés nélkül távoztak. Kínjában megtagadta a cigányok kiszolgálását. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság azonnal talpra ugrott és a cigányok méltóságára hivatkozva lármázott, a benzinkút márkatulajdonosa azonnal elhatárolódott és jogi lépéseket fontolgatott. Az alapkérdés senkit nem érdekelt. Hol a törvény? Ki fizeti meg a kárt? Ha a közértből folyton fizetés nélkül távoznék és kitiltanának, melyik hatóság kelne a védelmemre? Ez ma Magyarország, a hihetetlen történések országa.