Nekünk, festőknek is jogunk van ahhoz a szabadsághoz, amelyhez joga van a költőknek és a bolondoknak – fakadt ki a nagy hatalmú inkvizíciós bíróság előtt 1573. július 13-án Paolo Veronese, a velencei festészet egyik legragyogóbb egyénisége, akinek képeivel tele voltak és vannak ma is a város palotái, templomai, s akinek vásznai a világ legnagyobb gyűjteményeinek féltett kincsei. Hogy menynyire komolyan gondolta, amit mondott, azt a Szépművészeti Múzeumban szerdán megnyílt kiállításon egyik igen kései, halála előtt két évvel, 1586-ban festett vásznával bizonyítja. Erről a képről minden mitológiai kellék eltűnik, szó szerint lehull a lepel mindenről, legalábbis Ámor nagyon igyekszik Vénuszt levetkőztetni, hogy az ugyancsak türelmetlen Adonisszal átadhassák magukat a szerelemnek. A derék firenzei humanisták száz-százötven évvel korábban aligha lettek volna képesek elképzelni, hogy a festői képzelet ilyen szabadon értelmezheti Ovidius Átváltozásait – egyébként Ausztriai Anna is hasonlóképpen gondolhatta a dolgot, mert a XVII. század elején habozás nélkül elégettette Michelangelo Léda a hattyúval című festményét, mert erkölcstelennek ítélte azt, így Budapesten a reneszánsz egyik legnagyobb mesterét egy korabeli másolat képviseli. Ami a szabadságot illeti, nos, ahhoz még egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni: a festők, szobrászok, építészek Firenzében csak 1571-ben, az Accademia létrehozása után szabadultak meg régi céhes kötelmeiktől, addig pro forma egy cipészmesterénél is alacsonyabb kategóriába sorolták munkájukat.
Mégis, egy-egy nagy mestert már életében a művészet fejedelmeként tiszteltek. Talán azért, mert a legnagyobb elmék nyúltak ecsethez, rajzceruzához, vésőhöz, ahogyan David Allen Brown, a washingtoni National Gallery olasz festészeti osztálya vezetője fogalmazott a kiállítás megnyitóján, s aki arról is beszélt, hogy magának a reneszánsznak a története az emberi élethez, annak szakaszaihoz is hasonlítható, annak sokféle tapasztalatával, élményével, gazdagságával együtt. Ezt a történetet részletesen elmesélni – tehetjük hozzá – pedig aligha lehetne másként, mint ha valaki a világ nagy köz- és magángyűjteményeinek anyagát teljességében megismeri, amihez persze nem egy, de sok emberélet is kevés lenne.
A legfontosabb jellemzők, a legnagyobb mesterek, a legjelentősebb iskolák, korabeli művészeti centrumok azonban egyetlen nagyszabású kiállításon is megjeleníthetők. Ilyen tárlatot rendeztek a Szépművészeti Múzeum szakemberei (a kiállítás koncepcióját a főigazgató Baán László és a tárlat kurátora, Tátrai Vilmos dolgozták ki), akik több mint ötven jelentős köz- és magángyűjteményből kölcsönzött száz alkotást mutatnak be a múzeum olasz kollekciójából válogatott harminc remekmű társaságában.
A kiállítás a festészet tudománya fejezettel indul, amely azt járja körül, hogy miben is rejlik azoknak az eszközöknek az újszerű volta, amelyek a reneszánsz kompozíciókra jellemzőek. Az emberarcok, angyalarcok című fejezet a portré művészetének a kiemelkedő teljesítményeit, a természethűség és az eszményi szépség kapcsolatát mutatja be, a Reneszánsz határok nélkül című összeállítás azt a nyitottságot, amely a korszakban a gótika iránt ugyanúgy megnyilvánult, mint az Alpokon túli országok művészete – vagy éppen az invenciót, a képzelőerőt illetően a végtelen felé. A reneszánsz művészet csúcspontját, az 1500–1530 körüli évtizedek festészetét Az eszmény testet ölt: az érett reneszánsz című fejezet összeállítása prezentálja, amelynek középpontjában Leonardo Hölgy hermelinnel és Raffaello Kettős képmása áll. Két fejezet is jut Velencének, az első Tiziano életművét helyezi a központba, a második Tintoretto és Veronese művészetét. Csúcspont csúcspontot követ a tárlaton, s a velencei festészet csúcsteljesítményei után a tárlat hetedik, egyben zárófejezete sem jelent esést. Ez ugyanis a többi között Pontormo, Beccafumi, Parmiggianino és Bronzino művein keresztül érzékelteti, hogyan bomlik fel az érett reneszánszra jellemző harmónia, s hogyan veszi át az arányosság, racionalitás helyét egyre inkább az absztrakció, a transzcendencia, az egyéni invenció.
A reneszánsz válsága lenne ez a korszak? Inkább a világé volt, s ez a válság hitelesen tükröződik a manierista művekben, a többi között abban a Vasari-tondóban, amely a szegedi Móra Ferenc Múzeumból érkezett a tárlatra, s amelynek szerzőségét épp a közelmúltban igazolta a kutatás.
(Botticellitől Tizianóig – Az itáliai festészet két évszázadának remekművei, Szépművészeti Múzeum, 2010. február 14-ig.)
origo.hu
Megvan a Voks 2025 végeredménye, mutatjuk a pontos számokat!
