Az ellenállás kötelessége

Elrejtőzött világunk tudatalattijában, meghatározta a történelem menetét, ma is muszáj kezdenünk valamit vele. Jaj, de utálom a szobrokat, főhajtásokat, koszorúkat, kronológiákat! „Lerójuk tiszteletünket”, „emléke megérdemli”, „tartozunk neki ennyivel”… Ugyan, Kálvinnak nem tartozunk semmivel. Ha kútra lelünk a pusztában, és vizet merítünk, nem azért tesszük, mert tartozunk a kútnak. Merítünk és iszunk, mert szomjazunk.
Kálvin Jánost szokás bálványozni vagy mindenestől elutasítani – mindkettő méltatlan és kontraproduktív. Koszorúzgatások helyett elő kell kotorni a hagyatékából, ami használható. S aztán próbálni megérteni – hiszen alig akad nálánál inkább félremagyarázott tanítója a szellemtörténetnek.
Itt van mindjárt a kapitalizmus, amelyet mindközönségesen neki szokás tulajdonítani – Max Weber, a nagy szociológus rettentő tévedése nyomán, amelyet A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című népszerű könyvben fejtett ki. A „kapitalizmust” mint társadalomelméleti paradigmát történetesen a szocialisták vezették be: Karl Marx, majd Proudhon nevezte el így a problémát, amelyet meg kívánt oldani. Nem sikerült, ám ettől függetlenül fennáll a paradoxon, hogy a „kapitalizmus” eredetileg szocialista klisé. Lényege szerint az a világ baja, hogy a gazdaság igazságtalan működése miatt kevesen sok, sokan pedig kevés tőkéhez jutnak. E cécóhoz Kálvinnak – se pró, se kontra – nincs köze.


A weberi képlet – miszerint a nyugati kapitalizmus atyja és oka Kálvin – teológiai alapozású, s a következőképp néz ki. Egy: a kálvinista hisz az eleve elrendelésben (vagyis hogy az Úristen a teremtés előtt eldöntötte, ki üdvözül és ki nem). Kettő: a kálvinista meg akar bizonyosodni arról, hogy üdvösségre rendeltetett. Három: a kálvinistát saját erkölcsi teljesítménye teszi efelől bizonyossá. Négy: a kálvinista erkölcs eszménye a szorgalmas ember. Öt: a szorgalmas ember javakat teremt, s azokkal okosan gazdálkodik. Hat: így jön létre a nyugati kapitalizmus.
A kitűnő Max Webernek sejtelme sincs, mi az eleve elrendelés. A kapitalizmus ismérve nem a szorgalom és a nyomában járó prosperitás, hanem a tőkefelhalmozás és -koncentráció. Lehet belőle morált csinálni, csak azt nem Kálvin teszi, hanem kétszáz évvel későbbi angolszászok, például Adam Smith vagy Mandeville. Webernek számos megszívlelendő észrevétele van, azonban sem a kapitalizmusról, sem a protestáns etikáról nem tudja, hogy micsoda, miközben fő művében összekapcsolja e kettőt. Annál figyelemreméltóbb, hogy tétele a lexikonok szócikkeitől egyetemi jegyzetekig makacsul tartja magát, s azt a legtöbben evidenciaként kezelik.
Genfben gazdasági válság dühöngött, mikor a jogi végzettségű laikus prédikátor megérkezett. A dolgok úgy fordultak, hogy jelentős szerepet kaphatott a város vezetésében. Eszében sem volt tökéletes társadalmat, új világot és egyéb ábrándokat kergetni, ahogy a liberális kapitalisták teszik. Viszont előszedte a Bibliáját, kikereste a megfelelő textusokat, s alkalmazta őket a gyakorlatra. Weber vitathatatlanul eredeti gondolkodó, de Kálvin nem az: csupán azt rendszerezi és alkalmazza, amit a Szentírásban talál. Szerinte ugyanis minden emberi gondolat annyira igaz, amennyire biblikus. Ez az igazság első és egyetlen kritériuma.
A Biblia Istene, mutat rá Kálvin, mindenütt jelen van és munkálkodik, semmi nem eshet akaratán kívül; ugyanakkor tökéletesen jó. Szerinte az ebből adódó logikai nonszensz (honnan ered akkor a rossz?!) nem a hit csődje, hanem a hitetlen okoskodásé, mely nem hajlandó leborulni a kinyilatkoztatás szent paradoxonja előtt. Az emberi nem Ádám bűnesete folytán tökéletesen megromlott. Az ember lezüllött, megbénult és elhülyült, minden törekvése bűn, amelynek nyomában jár a romlás és a halál. Isten tökéletes rendet alkotott: az élet rendjét – azonban a bűnös képtelen ehhez alkalmazkodni. Csakhogy az élet rendjéhez az is hozzátartozik, hogy elpusztul, aki megszegi. Folyton megszegjük. Ezért származnak ránk oly bajok, mint betegség, háború, halál és Szervét Mihály. Hogy egyáltalán élünk, az mindenestől kegyelem.
A feszültséget Isten rendje és az embervilágban dúló káosz közt az egyház oldja fel. Az egyház az evangélium hirdetője. Mi az evangélium? Az, hogy Isten szereti a bűnös embert. Olyannyira, hogy Jézus személyében szenvedett és meghalt helyette, magára véve a bűnt és annak minden következményét. Aki ezt hiszi, az a bűneit megbánja, és elkötelezi magát szent életre, s így az egyház tagjává lesz.
A Feltámadott királyi uralmát, az Istentől való jó rendet az egyháznak meg kell valósítania az élet minden területén. Az állam első kötelessége ezért az egyház védelme. A középkori skolasztikában még különvált a profán és a szent, a világi és az egyházi szféra. Kálvin az egyházat tekinti a jól működő állam mintájának. Az egyházat és az államot lehetetlen szétválasztani, hiszen a kettő ugyanannak a dolognak – az emberi közösségnek – két aspektusa.
Az állam Kálvinnál nem a társadalom fölött álló bürokrácia, hanem az emberi együttélés rendezett módja, Isten gondviselésének eszköze. Szakrális jelenség: végső célja, hogy a rendezettséggel, a békével, a prosperitással Istent dicsőítse. Az állam működési elve a törvény, melyet a tízparancsolatból kell levezetni. De itt fontos megjegyezni, hogy Kálvin nem fundamentalista és nem fanatikus: eszében sincs bibliai mintákat átvetíteni a mai korra – a bibliai történetekben mindig az örök üzenetet keresi. Nem akarja, hogy a Bibliában éljünk, mint a szekták. Azt akarja, hogy a mában éljünk, bibliai hit szerint.
A genfi reformátornál nyomát sem találjuk a gondolatnak, hogy a hívő a szakadatlan munkavégzéssel igazolná önmaga előtt a kiválasztottságát. A kiválasztott saját hitéből értesül arról, hogy kiválasztott. Az üdvösség bizonyosságát maga Isten erősíti benne; ezt nevezik a reformátorok a Lélek benső bizonyságtételének (testimonium Spiritus Sancti internum). Hiszek, tehát üdvösségre rendelt az Isten.


Az üdvösség nem a jó embereknek adatik jutalomból, hanem a kiválasztott bűnösöknek adatik kegyelemből. Döntő különbség van a kálvini és minden egyéb vallásosság dinamikája közt. Egyéb felfogások szerint az ember azért törekszik jóra, hogy jutalmat kapjon Istentől, illetve elkerülje a büntetést. A kálvinista abból indul ki, hogy már megkapta a jutalmat, és végérvényesen elkerülte a büntetést. A továbbiakban nem félelemből vagy számításból, hanem Isten iránti hálából cselekszik.
A kálvini munkaerkölcs arra a bibliai gondolatra épül, hogy Isten mindenkinek adott hivatást és ahhoz való képességet. A szorgalmas munka is szakrális jelentőségű: lényege a bűn által megromlott világ helyreállítása – latin szóval reformációja. A kálvinizmustól mi sem áll távolabb, mint a tőkefelhalmozás. A haszon olyan érték, amelyből újabb értéket kell előállítani a közösség javára. A protestáns munkafelfogás klasszikus bibliai textusa szerint az ember „…dolgozzék keményen a tulajdon kezeivel, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek” (Ef. 4., 28.).
Kálvin Genfben a bevándorlási hullám idején észreveszi: sok tehetséges ember nem rendelkezik tőkével, hogy vállalkozása első lépéseit megtegye. A reformátor azt mondja, ha a kölcsönkihelyezés serkenti a gazdaságot, és értéket teremt, akkor ésszerű és nemes. Ezt produktív kreditnek nevezi. (Hasonló gyakorlatért kapott 2006-ban Nobel-békedíjat egy bangladesi bankár, Muhammad Junusz.) De Kálvin szerint a kölcsönadásnak az adófizetők közös kasszájából kell történnie, s csak annyi hitelt szabad kihelyezni, hogy maradjon pénz a rászorulók segélyezésére. A kölcsönszerződések alapelve a bibliai aranyszabály: „azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy veled cselekedjenek” (Mt. 7., 12.). Kálvin engedi a méltányos kamatot, de tiltja, hogy az ügylet következményeképp a hitelezőnek magasabb nyeresége legyen, mint az igénylőnek.
Kálvin sosem akarta megszüntetni a szegénységet, hiszen az egyenlőtlenséget a gondviselés kiismerhetetlen titkának tartotta. Viszont megparancsolta a gazdagnak, legyen irgalmas a szegényhez. A szegénynek pedig, hogy törekedjen tisztességre, és keressen munkát – s ha erre nincs lehetősége, alázattal fogadjon annyi segítséget, amennyit kap. Aki a szegénytől elfordul, Istentől fordul el, mert Krisztus a rászorulók képében közeledik a gazdagokhoz. Ugyanakkor – ismerve az ember fösvénységre hajló természetét – nem bízta a szegényeket a gazdagok lelkiismeretére, mint azt a kapitalisták teszik. Ezért Kálvin János a modern kor hajnalán, háromszáz évvel Bismarck előtt, Genfben megalkotta a jóléti államot. Követelte az ingyenes kórház, árvaház és szegényház felállítását. Állami feladatnak nevezte az iskolák védelmét, a diákok támogatását és a tanárok fizetését, valamint az egészségügyet.
A másik közkeletű tévedés Kálvinnal kapcsolatban, hogy ő hirdette meg a felsőbbséggel szembeni ellenállás, vagyis a polgári engedetlenség jogát. Jobboldali kritikusai, a konzervatív fundamentalisták szerint később ez vezetett a forradalmi gondolathoz – Cromwell is kálvinista volt! –, majd pedig a jakobinizmushoz, az anarchizmushoz, hovatovább a bolsevizmushoz. E badar váddal olykor az egész protestantizmust illetik, mondván: a protestánsok kriptoforradalmárok; nevük is mutatja, hogy tiltakoznak, lázadoznak.


Nem a protestánsok fogalmazták meg először az ellenállás jogát, és nem is Kálvin, hanem az ókorban és a középkorban is számosan. Az 1222-es magyar alkotmány, az Aranybulla záradéka is tartalmazza e jogot a királlyal szemben. A forradalom, főleg az anarchia gondolata pedig Kálvintól idegen.
Az bizonyos, hogy szerinte az államnak része a mindenkori vezetés; tehát a vezető nem áll az állam fölött, és nem is személyesíti meg azt. Ha a törvény mindenkire kötelező, akkor a törvényt alkalmazó, hatalommal felruházott személyekre különösen. „Az állami életben a felsőbbségekhez legközelebb állnak a törvények, az államnak legerősebb idegei; vagy amint Plato után Cicero nevezi őket, lelkei, amelyek nélkül a felsőbbség meg nem állhat, amint viszont ezeknek sincs a legcsekélyebb erejük sem a felsőbbség nélkül” – írja nagy művében, az Institúcióban. S többek közt így szól a vezetők felelősségéről: „maguk a fejedelmek megemlékezzenek arról, hogy a kincstáraik nem anynyira magánpénztárak, mint inkább az egész népnek közkincstárai, amelyet kézzelfogható jogtalanság nélkül nem tékozolhatnak s nem szórhatnak el. Sőt inkább majdnem a népnek vére az, amelyet ha nem kímélnek, a legdurvább embertelenségbe esnek.”
Ám ha a felsőbbség megfeledkezik bizonyos kötelességeiről, az engedelmesség tovább is jár neki, hiszen az elnyomó hatalom lehet Isten eszköze – senki nem viseli a kardot, csak a Mindenható akaratából. De. Ha az a horribilis helyzet áll elő, hogy a vezetés a polgárok lelkiismeretén akar erőszakot tenni, istentelenségbe kényszerítve őket, akkor az ellenállás nem csupán jog: kötelesség.
Csakhogy az efféle önkény megszüntetésének is van biblikus rendje. A magánember joga a passzív ellenállás; senki sem kényszerítheti például vasárnapi munkára vagy arra, hogy erkölcsi feslettségeket támogasson vagy tűrjön. A népből való „alsóbb magisztrátusok” az istenfélők nevében az uralkodót felszólíthatják megtérésre, illetve cselekvésre ösztökélhetik a felsőbb rendet. S adott esetben a városi tanács tagjai dönthetnek úgy, hogy a vezetőt hatalmától megfosztják; ez már csak azért is a felső rend dolga, mert ők képesek arra, hogy átvegyék a kormányzás felelősségét.
Eltelt fél évezred. Nagy tudósok, államférfiak bújtak ki Kálvin János egyszerű, sötétszürke köpönyegéből. A lényeg, hogy amit tanított, az a gyakorlatban is működött.
Szokott működni, egy darabig. Amíg be nem csukódik a Biblia.