Bethlen kalapja

A nyugati művészetre, mint az öreg rókára, akkor jött el a gyors alkony, amikor áthajózott az óceánon néhány millió dollár és néhány tucat vigéc, akik később elegáns öltönyöket és olyan névjegyet csináltattak, amelyen az állt, hogy „művészeti menedzser”. Ezek tettek üzletággá és beszéltek tönkre mindent, aminek létrehozásához egykor kottapapír, ecset vagy írógép kellett. A fénykép is egy ideje árucikk, vagy ha szépen felöltöztetjük a szót: műtárgy. A vigécek immár világszerte fotógalériákat működtetnek, és egy-egy Ansel Adams-, Cartier-Bresson- vagy Brassai-fotó milliókért cserél gazdát.
Stemlerné Balog Ilona könyve azzal áltat, hogy bemutatja a fényképet mint a történetkutatás eszközét. Rendben, mi belemegyünk a játékba, és máris dicsérjük a borítót, mely gróf Bethlen Istvánt mutatja. Épp kilép a Parlament bejárata előtt nyitott kocsijából. Jobbjával ernyőt fog, a szájában szipkás cigaretta, zakója bal zsebéből félbehajtott irat lóg ki, fején, mint bármely róla készült képen, murisan áll a kalap. A kevés magyar egyike, akit politikusnak nevezhetünk – jobb képet aligha lehetett volna kirakni a könyv borítójára. A folytatás sajnos nem arányos Munkácsi Márton fotójával.
Olvassuk az előszót: „A fényképezés technikájának csak legfontosabb csomópontjait ismertetjük, azokat, melyek meghatározzák, milyen fényképek születhettek az adott korszakban. […] A fényképformák és technikák változása mellett a könyv azt is nyomon kíséri, hogy milyen szerepet tölt be a fotográfia a mindenkori társadalomban”, és így tovább. Kihez szólnak ezek a száraz mondatok? Civilekhez aligha, ők, mert nem értik, átlapozzák. A kutatókhoz se nagyon, azokat elriasztja, hogy a kötet végén nincs névmutató. (Ilyen kiadványoknál ez szakmai minimum.) Ha a fotó és a történelem buja viszonyáról szeretnénk többet tudni, hisz ezt ígéri a cím, a könyv széttárja lapjait, mintha a szerző tárná szét a két karját: ezzel nem szolgálhat. Azzal traktál inkább, hogy a történelem kutatóit segíti a fénykép. No, ettől aligha rágjuk le a körmünket, ráadásul ez az ígéret sem teljesül. Értetlenül áll az olvasó a kötetet uraló önkényes aránytalanság előtt is. A második világháború utáni 11 évre 29 oldalt szán a szerző. A Kádár-korra, amely háromszor hosszabb, 33 évig tartott, csak 27 oldal jut, a rendszerváltozás utáni húsz évet meg szinte mellőzi a könyv: hat oldal, és kész. Ok, indok – semmi.
Nagyobb baj, már-már bravúr, hogy a kiadványnak nemcsak a szövege unalmas – a képei is azok. Könnyű kitalálni, miért. Mi dolog fotó témájú könyvet olyan méretű illusztrációkkal piacra dobni, melyek alig nagyobbak a lexikonok szócikk-illusztrációinál? A rövidlátó olvasó, ha a szemüvege 2,5-esnél erősebb, hunyorgat, pislog, és lupe után kutat a fiókban.
A szociofotónak külön fejezettel adózik a könyv, ami szép és nemes. Nem szándékunk akadékoskodni, de érzésünk szerint a magyar kritikai gondolkodás egy része félreérti a szociofotó lényegét. Azt sugallja, hogy ez kommunista vagy baloldali érzelmű fényképészek kizárólagos műfaja volna, akiknek bejárásuk van a perifériára, ezért ők örökíthetik meg a számkivetetteket. Nem. Szociális fénykép a társadalomnak bármely csoportjáról készülhet. Akár papokról is, mint a húsz éve föllelt és a könyvben említést nem érdemlő Palatin Gergely-kollekció képei. A pannonhalmi szerzetes százhúsz fényképe a rend életének napjait örökítette meg a XIX. század végén. Mezőgazdasági felügyelőként fényképezte a környék lakóit is – ezek éppúgy szociofotók, mint Salgado képei az aranybányászokról vagy a mi Brassaink ellesett pillanatai a párizsi kuplerájokban.
A kuplerájokban rend volt. Ebben a kötetben kuszaság van. Izgalmat csak az ára jelent. Nincs arányban a nyújtott élvezettel.
(Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 4980 forint)