Halálos lövés ért 1961. augusztus 24-én egy keletnémet fiatalembert, Günter Litfint. A feljegyzések szerint ő volt a berlini fal első áldozata, huszonnégy évet élt. Berendezkedése után csaknem fél évszázaddal a történészek még mindig nem tudják pontosan, hány emberéletet követelt az NDK-diktatúra erőszakgépezete, s persze nem is egyszerű megmondani, kik azok, akik ténylegesen a német fővárost kettéválasztó határzár miatt vesztették életüket. A határvédelmi hatóságok intézkedései miatt – ahogy a hivatalos dokumentumok fogalmaznak – feltehetően 136 ember halt meg, többségüket lelőtték. De alighanem a fal áldozatainak kell tekinteni azokat is, akik önkezükkel vetettek véget életüknek az elszakítottság, kilátástalanság miatt, illetve akik sosem jöttek ki élve a keletnémet politikai börtönökből. A Berlini Fal Múzeum két éve publikált adatai szerint 1347 olyan haláleset történt az egykori NDK és NSZK határán, amely az államszocialista rendszer számlájára írható. S ha minden esetet számításba veszünk, Günter Litfin csak a harmadik halott volt kevesebb mint két hét alatt. Előtte egy határőr saját fegyverével lőtte főbe magát, egy asszony, Ida Siekmann pedig Bernau utcai harmadik emeleti lakásának ablakából ugrott át az akkor még félkész falrendszer nyugati oldalára, de nem élte túl a zuhanást.
A Nyugat-Berlint körülzáró határőrizeti rendszert 1961. augusztus 13-án a hajnali órákban kezdték építeni szoros katonai felügyelet alatt. A lépés nem érte váratlanul az odaát állomásozó nyugati erőket, mivel kémeiktől kaptak róla előzetes információt. Másrészt várható is volt, hogy az NDK vezetése drasztikus módon akar megálljt parancsolni a tömeges elvándorlásnak. A rekordév 1953, Sztálin halálának és az építőmunkások lázadásának esztendeje volt, akkor 331 390-en telepedtek át nyugatra. A keletnémet ipar ekkoriban kezdett magához térni a háború után, és a viszonylagos fejlődésre nagy veszélyt jelentett a fiatal, képzett munkaerő elszivárgása. A menekülőknek mintegy fele 25 év alatti, negyede pedig 25 és 45 év közötti volt. Szigorítani kell, gondolták, még akkor is, ha a nyugati övezetbe dolgozni járó 53 ezer keletnémet nagy összegű nyugati valutát hordott haza. Ők abban fizették az otthoni lakbért is, méghozzá jóval többet, mint mások.
Az NDK állampolgárai idővel csak kilépési engedéllyel mehettek a demarkációs övezetbe, majd 1958 novemberében a Szovjetunió Nyugat-Berlin demilitarizálását követelte. Bár az amerikai és a szovjet tankok alig kétszáz méterről néztek farkasszemet egymással, konfliktus nem történt. 1961-ben úgy tűnt, megdőlhet a korábbi rekord, hiszen nyolc hónap alatt 207 ezernél is többen emigráltak, 1949 óta velük együtt 2 668 566-an.
Pártértekezletet tartottak 1961. augusztus 12-én a keletnémet politikai vezetők, az NDK államtanácsának elnöke, Walter Ulbricht ekkor jelentette be, hogy az átjárásnak két héten belül véget kell vetni. Nem sokat késlekedtek, még aznap éjjel 15 ezer katonát vezényeltek a határhoz, amelynek vonalában szögesdrótot húztak ki, elé pedig árkot ástak, hogy autóval se lehessen áttörni. Elvágták a vasúti és villamosközlekedést is, ami jelentős gazdasági hátránnyal járt, hiszen ezeket a vonalakat félmillió ember használta naponta. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol ellenőrző pontot alakítottak ki, a forgalom az ötödére esett. Kelet és Nyugat határát átlépni azontúl csak engedéllyel lehetett, amelyre általában négy hetet kellett várni. A drótkerítést felváltó fal építése augusztus 15-én kezdődött. A városon belül 43,1, körülötte pedig 111,9 kilométeren húzódott a határ. Amennyire nem volt meglepő a lépés a politikusok számára, annyira sokkolta a berlini lakosságot, sokan haza sem tudtak térni, vagy elszakadtak családjuktól. A fal építése közben körülbelül nyolcszázan még át tudtak szökni nyugatra, így tett 85 keletnémet katona is, ám hamarosan életbe lépett a tűzparancs, ami Günter Litfin végzetét is okozta.
A határzár fennakadásokat okozott az áramellátásban és a szemétszállításban is, a gondok egy részét csak évek múltán sikerült megoldani. Az NDK katonái sosem lépték át a határt, ideológiai szinten azonban folytatódott a harc. A szovjet és a keletnémet propaganda a Nyugat felforgató, agresszív magatartásával magyarázta a falépítést, és a fasizmus elleni védőbástyaként jellemezte. A beton mindkét oldalán bömböltették a híreket, persze különböző olvasatban, néha akkora volt a hangerő, hogy tizenöt kilométerre is elhallatszott. Amikor pedig 1963. június 26-án John F. Kennedy a Checkpoint Charlie-nál, a legendás határátkelőnél járt, a Brandenburgi kapuról hosszú függönyöket lógattak le a keletiek, hogy az amerikai elnök ne láthasson át hozzájuk.
Nyugat-Berlinnek is sok kárt, hátrányt okozott a bezártság, elszigeteltség, ezért a hatvanas évek elején 2,2 millió lakosú városrészből mintegy 350 ezren költöztek el.
Széles védrendszert építettek ki a keletnémetek a határvonalon. A nyugati szélen húzódott a három-négy méter magas betonfal, amely elé a járművek megakasztására szolgáló tüskés akadályt és hat méter széles, homokkal beszórt ellenőrző sávot vontak. Utóbbi megőrizte a lábnyomokat, így látszott, ha valaki az őrség figyelmét kijátszva bemászott volna a tiltott zónába. Középen aszfaltozott úton közlekedtek a Trabant–01 Kubel típusú jellegzetes járőrautók, az ellenőrzést pedig 301 őrtoronyból is segítették. Az áthatolhatatlanságról feszültség alá helyezett drótkerítés, hang- és fényjelző rendszer, párhuzamos keleti betonfal és ötvenezer fegyveres mellett körülbelül ezer kutya is gondoskodott. Ezzel együtt majdnem ötezer embernek sikerült – igaz, az életük kockáztatása árán – átjutnia, ahogy fogalmaztak, a „szebb világba”.
A keleti rendszer puhulása óhatatlanul elérte az NDK-t is, bár sokan joggal hihették, hogy Kelet-Berlinben még a moszkvaiaknál is fafejűbb politikusok hozzák a döntéseket. A nyolcvanas években például még serényen dolgoztak a „High Tech Wall 2000”, vagyis „csúcstechnológiás fal, 2000” nevű projekten, amely még biztonságosabb védvonal terve volt, a számmal pedig arra utaltak, hogy az erődítmény az ezredfordulón is állni fog. Nem lett igazuk.
Hetvenegy szeptember 3-án aláírták a négyhatalmi egyezményt, a nyugatiak ekkor már 30, majd 1972-től 45 napra átutazhattak keletre. 1979-ben egy év alatt mintegy hárommillióan éltek a lehetőséggel. Aztán 1981-től 25 márkát kellett fizetni az átlépésért, emiatt felére csökkent a látogatások száma.
Keleten próbáltak ellenállni mindenféle reformnak, így még a többi szocialista országtól is elhidegültek. A gazdasági helyzet kritikusan rosszra fordult, egymást érték a különféle tiltakozó megmozdulások. Aztán 1989 augusztusában Magyarország feloldotta nyugati határát, s ezzel megnyílt az út a menekülők számára. A lehetséges utazási könnyítésekről 1989. november 9-én tárgyaltak az NDK vezetői, ám látva, hogy a szocialista blokkon belül is magukra maradtak, rögvest hatályba léptették az intézkedést. Az utcákra tömegek vonultak, követelve az azonnali határnyitást. Este 11-kor a Bornholmer Strasse-i átkelőnél felemelkedett a sorompó, s a németek ismét kezet foghattak egymással. Az ellenőrző pontok környékén az emberek vésővel, kalapáccsal maguk kezdték lebontani a falat, de aki tehette, néhány kis darabot emlékbe azért megőrzött belőle.
origo.hu
Halott csecsemőt találtak egy magyarországi üzem mosdójában
