Családi alapon

Visszapillantó
Lenkey Géza, Mád
Amikor Lenkey Gézánál jártunk, feltűnően sok eladatlan bort láttunk pincéjében. Szerencsére mára alaposan megváltozott a helyzet: Géza borai Nagy-Britanniában, Franciaországban is felkeltették néhány szakavatott ember érdeklődését, a hazai értékesítés tekintetében pedig kifejezett sikerekről számolt be ifjú borászunk. Ahogyan ő fogalmazott: „Augusztusban egyszer csak elkezdett csörögni a telefonom.” Az anyagiakon túl Lenkey Géza komoly elismerésként értékelte azt is, hogy életében először meghívást kapott a Tokaji ősz rendezvénysorozatra.

Miklós Csaba, Mór
„Gyönyörű terméssel, gyönyörű ősszel volt dolgunk! A 2009-es esztendő nagyszerű évjáratnak ígérkezik, bár biztosat csak január tájékán mondhatunk” – mondja Miklós Csaba. A fiatal borásztehetségnek semmiféle értékesítési problémája nincs, sőt 2008-ban a szigorú szőlőművelési gyakorlatnak köszönhetően a mindössze 9800 palack bor az utolsó üvegig elfogyott. A pincében ugyan még tud kóstolót tartani, de forgalmi tétele már nincs. Megértjük. Kóstoltuk…

Vitényi Donát, Villány
A harmincas éveinek elejét taposó villányi felfedezettünk elmondta: alapvetően megváltoztatta szakmai szemléletmódját az a két nap, amelyet – a Pincejárás rovat néhány ifjú borászával egyetemben – Szepsy Istvánnál töltött Mádon. Ennek első jeleként megpróbál a legjobb tokaji száraz fehérekhez mérhető „nagy” olaszrizlinget készíteni. Az eredményt még ez évben bemutatja a mesternek. A kísérlet izgalmasnak ígérkezik, különösen annak ismeretében, amit Donát eddig a vörösborok terén produkált.

Létezik Magyarországon egy borvidék, amely kelet–nyugati irányban közel negyvenkét kilométer széles, ám a borfogyasztók mindössze egyetlen kisvárost keresnek fel, ha erre a tájra látogatnak. A villányiról van szó. Ami korábban Villány–Siklósi, még korábban Siklósi borvidék volt. Ez az elnevezés sem volt érdemtelen, hisz Siklós a borvidék csaknem mértani középpontjában fekszik. Itt a Villányi-hegységet Tenkesnek hívják, köves, mondhatni, kopár lankái pedig éppoly figyelemre méltó termőhelynek tekinthetők, mint a hegy öt–tíz kilométerrel keletebbre fekvő oldala. Mindenesetre fogadni mernénk, hogy néhány év múlva hasonló milliókért vesztegetnek majd Siklós felett is egy hektár szőlőt, mint a szomszédvárban.
Természetesen erről az elkülönülésről elsősorban a helybéliek tehetnek. Hogy miért, arról a siklósi Brunyai Árpád beszélt.
– Siklóson csak zsigerelik a földet meg a szőlőt. Befektetni már nem hajlandók a gazdák, és bár a siklósi hegyközségnek több mint ezerkétszáz tagja van, mégsem tudok tíznél több olyan borászt mondani, akiket illik komolyan venni – magyarázza házigazdánk. – Lehet erre azt felelni, hogy nincs pénz a viszszaforgatásra, beruházásra, de erre meg azt mondom, ha rossz szőlőt termelnek, és abból rossz bort készítenek, akkor nem is lesz pénz.
– Magyarán: errefelé inkább a családi borászkodás, a hobbiborászkodás járja?
– Pontosan. Kár, mert ez valóban nagyszerű termőhely egy fantasztikus borvidék közepén. Nem azt mondom, hogy itt valami nagyot összehozni egyszerű dolog, de ha valaki komolyan gondolja, akkor nem lehetetlen. 1996-ban kezdtem, lelkesen nekiálltam az engedélyek beszerzésének, bevágtattam a Köjálhoz is, ahol közölték, hogy gyönyörűek az elképzeléseim, minden jót kívánnak, de először építsek kétszáz méternyi portalanított utat, és vezessem be a vizet, ha palackozni akarok. Puff neki! Ettől a terasztól, ahol most beszélgetünk, ezer méterre van a vízórám. Portalanított útnak szerencsére később elfogadták a kövezett utat is, így azt néhányan összeállva megcsináltattuk. Jellemző, hogy azok is használják, akik egy fillérrel sem szálltak be, de ott egye meg a fene! Az ilyesmiből nem csinálhatunk problémát, ha azt akarjuk, hogy menjen a szekér. Kikoplaljuk. Éveken át túrtam jószívűségből a havat a környező dűlőkből, van egy ügyes traktorom, hóekém. Volt olyan dűlő, ahol még egy pohár borral sem kínáltak meg. Oda a következő évben nem mentem, ennyi.
– Az ember azt hinné, ennél azért komolyabb az összetartás a Tenkes alján.
– Nem általánosítanék, mert sokszor és szívesen küldünk egymáshoz kóstolóvendégeket, és a komolyabb borászatok önzetlenül segítenek egymásnak. Abban sajnos nem tudunk egymás segítségére lenni, hogy stabil, tisztességes munkát végző csapatot találjon magának mindenki. Állandó, egész éves munkát errefelé kevesen, így mi sem tudunk adni, de kellenének a megbízható napszámosok. Ha lennének. Mindenesetre kevés van belőlük, és a jövés-menés is meglehetős.
– Ha a családi borászkodás jellemző Siklóson, akkor annak bizonyosan sokgenerációs hagyományai is vannak, ami előny lehet.
– Hagyományok valóban vannak, de a dolgok nagyságrendjéből adódóan csekély tudás az, ami apáról fiúra szállt. Kezdjük azzal, hogy úgy ötven évig nem is létezett magánvállalkozás, profi borászat. A piac csak az utóbbi húsz évben teszi próbára a valódi tudást. Ez azért kevés. Tudok olyan francia pincészetről, ahol ötszázötven éve egy család kezében, mindvégig piaci viszonyok között működött borászat, és járt nálam is egy olasz kolléga, akinek már a tizedik felmenője is ott borászkodott, ahol ő.
– Ez hogy történt? Bekopogtatott: jó napot kívánok, Rinaldo Rinaldini vagyok, tizedik generációs borász?
– Nem egészen. Egész este csak ült, mint csendes, jól nevelt vendég, és kóstolgatott. A végén, amikor odaültem hozzá, és beszélgetni kezdtünk, akkor mondta, hogy ő is borász. Gratulált a boraimhoz, majd kiment a kocsijához, és hozott a sajátjából is néhány palackkal. Hosszan beszélgettünk szakmai dolgokról, de úgy vettem észre, hogy a történelmi léptékű családi hagyománynak a mai borkészítéshez már nem sok köze van. Annyi minden megváltozott. A sokadik generációs borászkodás leginkább a problémák felismerésére, kezelésére vonatkozóan halmoz fel tapasztalatokat, rutint. A dolog érzelmi oldaláról pedig nem tudok nyilatkozni, mert én nem vagyok tizedik generációs borász.
– A maga gyerekei mindenesetre kellően „bor közeli indíttatást” kapnak, hisz a család is itt lakik, fenn a hegyen.
– A feleségem agrármérnök és borász, így szerencsére nem kellett szemléletet váltania ahhoz, hogy ő is itt érezze jól magát. Bár, amikor sűrű a vendégjárás, akkor kicsit zavaró a víg kedélyű hangoskodás, de ennyit el kell viselnünk. A városban már nem tudnánk élni. A szőlő nekünk nem a munkahelyünk, hanem az életformánk. Szokták mondani: a borász attól a pillanattól fogva, hogy reggel kinyitja a szemét, mindvégig borász, amíg este be nem csukja. Mára jutottunk oda, hogy átvészeltünk egyévnyi termést, vagyis kibírtuk azt, mintha egy esztendő terméséből semmit sem adtunk volna el. Több lábon állunk, majd hetven hektárt művelek bérmunkában, csak így volt lehetséges. Most viszont már évjáratokat is tudok mutatni, és nem kényszerültem megmásítani a kizárólag nagyszerű alapanyag termesztésére vonatkozó elhatározásomat.
– Ez mit jelent?
– Hogy mit? A tavalyi év termésátlaga kilencven deka szőlő volt tőkénként. Vagyis kevés borom van, de azt meg lehet süvegelni.
– Akkor már értem ezt a rengeteg oklevelet, ilyen-olyan nagy aranyat a kóstoló falán. Ehhez képest meglehetősen csendes borásznak tűnik, hallani sem nagyon magukról.
– Reklámra nem költünk, nyomulni pedig tényleg nem szeretünk. Nincs is rá idő. Úgy véljük, a legjobb reklám, ha a kóstolóvendégek elmesélik másoknak az itteni tapasztalataikat. Eddig bejött a dolog, tavasszal, ősszel majd mindennap jönnek vendégek, kisebb-nagyobb létszámú csoportok. Elégedettek vagyunk. Luxusra nem költünk, gyönyörű helyen élünk, és azt csináljuk, amit szeretünk.
– Túl szép a történet, vagy csak a kedvünkért, a külvilág számára láttatja ilyennek?
– Valamit rosszul mondtam, esetleg rosszul értett engem, ha a szavaimból arra következtet, hogy nekünk az égvilágon semmi gondunk. Dehogynem. Csak az van. De az a dolgunk, hogy a munkát elvégezzük. Az élet nem házibuli, és ezt el kell fogadni ahhoz, hogy boldogok lehessünk.