Emlékművet a kitelepítetteknek!

Félek, hogy a kitelepítetteknek szánt emlékmű nem kapna az adakozóktól elégséges anyagi támogatást.
A társadalom egyes rétegei nem is tudják valójában, mit jelentett 1950. június 23. és 1953. március 31. között a negyvenhét nagyobb akció, házkutatás

Az ötlet Lezsák Sándoré, jóllehet korábban már többen szóvá tették, hogy nincs központi emlékművük azoknak, akiket az ötvenes évek elején kényszermunkatáborokba hurcoltak, megfosztottak vagyonuktól és embertelen sorsot mértek rájuk. Az ajánlattevő Moszkva volt, de a magyar elvtársak boldogan hajbókoltak a „trónus” előtt. (Nem csak ebben az esetben…) Az Országgyűlés alelnöke felszólító módban használta a szándékot egy országos találkozón, és kijelentette, hogy jövőre, a kitelepítés megkezdésének (1950. június 23.) hatvanadik évfordulójára fel kellene állítani az emlékművet. Mondta ezt akkor, amikor a politika részvétlenséggel és közönnyel szemléli a magyar múlt e drámai fejezetét. (Ezt is…) Az ötvenhatosok kaptak szobrot – igaz, hosszú vajúdás után –, a gulagosoknak is van emlékművük, és a trianoni tragédiára is emlékeztet több alkotás. Most a kitelepítetteken lenne a sor.
Amíg azonban 1956 a maga természeténél fogva – az ünneplők széles rétegeiből is kitetszően – sokkal összetettebb sorsközösséget és tartalmat takar, addig a tizenkét hortobágyi és nagykunsági (közép-Tisza-vidéki) tábor tizenkétezer hajdani lakója – a megközelítéstől függően: telepesek, internáltak, száműzöttek, elhurcoltak, kitiltottak vagy deportáltak – egy nyomon haladó, egyértelmű vonulatot mutat. A döntés és a levezénylés a párt és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kezében volt. A kitelepítendők listái a helyi tanácsi, üzemi, pártszervezeti, rendőri és államvédelmi együttműködés eredményeképpen születtek meg. Olykor „közérdekből” is kitelepíthették a „reakciósnak” tartott személyeket.
Ötvenhat azt is megmutatta, hogy olyan emlékművet nem szabad állítani, amelyet az érintettek és leszármazottaik elutasítanak. (Felmérések szerint a kitelepítettek csak tíz százaléka él napjainkban.) A művészi szabadságot tisztelni kell, de ha nincs megegyezés, le kell mondani az emlékműről. A Hősök terén felállított, a köznyelvben csak Vaskefének titulált ’56-os alkotás nem nyerte meg sokak tetszését, ezért készülhetett el Csíkszentmihályi Róbert klasszikusabbnak nevezhető műve a Műegyetem előtt. De hát ez a kompozíció is megkapta egyesektől, hogy túl narratív, magyarázó, fényképszerű… Kétségtelen, hogy művészileg nagyon nehéz megközelíteni a telepessorsot. Szókratész ítélete máig érvényes: „A szobrásznak látható formákban vissza kell adnia a lelki tevékenységet is.” Ráadásul fanyalgó nemzet vagyunk. Sokszor a jóra, a szépre is fanyalogva válaszolunk. Ezért írtam egyszer, hogy Budapesten nem lehetne eldönteni, kinek a szobrát aranyozzák be, mert a felek nem tudnának megegyezni. Ha X. Bartókra szavazna, Y. bizonyára Arany Jánosra adná a voksát, Széchenyiről és Kossuthról nem is beszélve. A közös megegyezés nálunk lassan már-már ismeretlen fogalom. Bécsben nem okozott ez gondot: Strauss kapott aranyozott szobrot, és valamennyi polgár örül ennek.
Persze nem megoldhatatlan a (művészi) probléma. Lásd Révkomáromban a kitelepítésről készült szobrot. Meggörnyedt, plasztikusan megformált alakok visznek a hátukon egy hatalmas, téglalap alakú kőtömböt, amely szinte agyonnyomja őket. A hatás és a mondanivaló egyértelmű. Az elmúlt években a Hortobágyon felállított nagyméretű kereszt – amely szintén a kitelepítettekre kíván emlékeztetni – már kevésbé adekvát a témához, hiszen ezen a helyen nem végeztek ki embereket. Más kérdés, hogy az embertelen körülmények között sokan meghaltak, többen öngyilkosok lettek. Nem szerencsés az a megoldás sem, amelyet a Magyar Nemzeti Bank előtt 1932-ben felállított szép nőiakt-szobor esetén alkalmaztak. A kompozíció a Magyar fájdalom címet kapta, és a talapzaton olvasható szöveg utalt Trianonra. (A szobor másodpéldánya Debrecenbe került – írta Prohászka László, a köztéri szobrok kiváló tudója. – Az igazán kalandos sors azonban a budapesti szobornak jutott osztályrészül. Valóságos országjárásra indult.)
Írtam, hogy a közös megegyezés nálunk lassan már kihaló fogalom. Ugyanígy vagyunk a közadakozással is. Ennek persze sok oka van, de a legfőbb gond véleményem szerint ma az egyre mélyebben gyökeredző bizalmatlanságban rejlik. Szomorú tény, hogy 1945 után nem állítottak fel Magyarországon közadakozásból köztéri szobrot. Emlékeztetni szeretném az olvasót a belvárosi Vörösmarty-szoborra, amelynek éppen tavaly volt a százéves évfordulója. Az egykori Gizella téri megnyitóünnepségen Rákosi Jenő újságíró, politikus, többek között a következőket mondta: „Egy országos máglyaként égett a tűz, mert mindenki sietett a maga áldozati hasábfáját beledobni és fölégetni Vörösmarty dicsőségére. A legcsodálatosabb, a legmeghatóbb, a legfelségesebb látvány tárult föl előttünk, a lelkesedés, a rajongás, az áldozatkészség e káprázatos versenyében, mert a szó szoros értelmében ott volt az adakozók között mindenki a királytól kezdve a koldusig, az egész nagy skála, ami e két véglet között elterül: a főváros, a törvényhatóságok, testületek, iskolák, aggok és gyermekek, krőzusok és koldusok egyaránt. (…) Mesés mozgalom volt ez.” De ugyancsak közadakozásból állították fel az Andrássy úton Jókai Mór szobrát, vagy a Sándor (ma Gutenberg) téren Fodor Józsefnek, az iskolaorvosi intézmény bevezetőjének mellszobrát. És a példák sorolhatók tovább.
Félek, hogy a kitelepítetteknek szánt emlékmű nem kapna az adakozóktól elégséges anyagi támogatást. A társadalom egyes rétegei nem is tudják valójában, mit jelentett 1950. június 23. és 1953. március 31. között a negyvenhét nagyobb akció, a házkutatás, a zabrálás, az elhurcolás – hihették, hogy Szibériába viszik őket –, a bevagonírozás, a táborélet. S a szabaduláskor a határsávba, az engedélyhez kötött, úgynevezett zárt városokba nem mehettek vissza. Az állam is mondhatja persze, hogy nem kér a közadakozásból, ő majd épít egymilliárdból (?) – „Vaskefét”. Vagy nemegyszer engedély nélküli szobrok kerülnek a terekre a hivatalos intézmények megkerülésével. És utólag kezdődik – jobb esetben – az egyezkedés. Az sem közömbös, hogy a telepesek emlékművét hol állítanák fel. Bizonyos helyeken – például a Kossuth téren – túlzsúfoltak a szobrok. Talán el is kellene szállítani egyet-kettőt. Persze nem a szoborparkba. A Hősök tere sem alkalmas színhely. Viszont vannak területek, amelyek tátognak az ürességtől. A századfordulón azt mondták, hogy Budapest a rossz szobrok városa. Ady Endre sem volt kibékülve a köztéri emlékművekkel. Patetikusnak és „papírtekercses szobroknak” nevezte őket. Történetesen az 1882-ben felállított Petőfi-szoborra gondolt a Március 15. téren. A költő ugyanis papírköteget tart a kezében. Ugyanez vonatkozott a Köröndről eltűnt gróf Pállfy János altábornagy szobrára is, akinek nem kis része volt abban, hogy a Rákóczi-szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári békeszerződésbe reális kompromisszumok is bekerültek.
Ha reálisak akarunk maradni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a rendelkezésre álló idő június 23-ig rettentően kevés egy méltó emlékmű megalkotásához. Kompromisszumokkal áthidalható a szándék, de inkább készüljön el később az emlékmű, mint hogy középszerű legyen. A monumentális szobor nem tisztán artisztikus feladat – vélte Alexander Bernát –, mint ahogy nem az a történeti regény vagy a történeti dráma s kép. Ide nagy tanulmány kell, ide érzés kell. Ide gondolat kell.
Adott a feladat.